7. fejezet

7. fejezet

Kichairo

- És hova is megyünk, Koiki? – kérdeztem, miután már elengedett, és előttem sétálgatott.

- Az titok – fordult hátra vigyorogva.

Nem mintha bármi bajom lenne ezzel a sráccal, de akkor is túl fura nekem, hogy minden bizalmamat élvezhesse. Nem szeretek ilyen távolságtartóan viselkedni, de ha úgy vesszük, akkor is egy idegen, tehát nem feltétlenül nevetséges a bizalmatlanságom, nem? És azt se tudom, hova visz… Viszonylag forgalmas utcákon haladtunk, hol mellette sétáltam, hol mögötte. Az egész környéket ismertem kellően ahhoz, hogy attól ne kelljen tartanom, hogy eltévednénk Koikivel. Néha úgy tűnt, abban se biztos, hogy tudja, merre vagyunk… Jó pár üzlet előtt elsétáltunk, néhány előtt meg is álltunk, hogy körbenézzen. Néha egészen mélyen elgondolkozott egy-egy kirakatnál. Bizonyára nem engedhet meg magának mindenfélét, így csak vágyakozik ez-az után… Ha már itt tartunk, nekem is beszélnem kéne a szüleimmel arról, hogy igazán szükségét érezném egy pár új kosárcipőnek…

Egyszer csak Koiki mellőlem mögém lépett, és befogta a szemeimet:

- Itt vagyunk, úgyhogy tartsd egy kicsit csukva a szemeidet, amíg belépünk! – hallottam a hangját mögülem. Komolyan ennyire gyerekes? Bár most pont nem követtem figyelemmel, hol is vagyunk pontosan, de ezt leszámítva a szagból, ahogy kinyitotta az ajtót előttem, rögtön rájöttem, hogy a kisállat-kereskedésben vagyunk. – Tádá!

Kinyitottam a szemeim, majd ránéztem. Nem kellett körbetekintenem, így is felismertem a helyet. Igazam volt. Körbe ketrecek, akváriumok, kalitkák és dobozok voltak, bennük mindenféle kisállattal. Nem akartam elrontani azt az őszinte mosolyát, ezért én is mosolyogtam, és kicsit felvillanyozva léptem egy ketrechez, amiben épp egy aranyhörcsög rágcsált.

- Ugye milyen csodálatos hely? – kérdezte mellém hajolva. Bólintottam. – Már jó ideje el akartam jönni, de soha nem jött velem senki sem… - most láttam először letörtnek. – De ugye nem baj, hogy iderángattalak?

- Dehogy is! – kezdtem el nyugtatgatni, mielőtt még nagyon belemerülne a bocsánatkéregetésbe. – Rég nem jártam itt, pedig remek hely.

Erre rám mosolygott, majd megint megragadta a kezemet, és vonszolt is a papagájokhoz. Minden madarat külön megdicsért, milyen szép, majd megkért, hogy segítsek valami nevet választani neki. Miután ezt az összes madárnál eljátszotta, már kicsit sok volt nekem a papagájokból, de valahogy mégis jól éreztem magam. Mikor már minden madár névvel dicsekedhetett, Koiki az összesét felsorolta, ami kicsit meglepett, mert nekem alig maradt meg néhány. Bár mellettem legyen szólva, hogy az elnevezésekre nem igazán figyeltem. De ő úgy tűnt, próbálta az összes információt elmenteni mélyen a tudatába. A kutyakölykök következtek ezután, akiknél hasonlóan kellett eljárnunk, és pár perccel később mind már megszeretgetve, névvel ellátva üldögélt vagy feküdt a helyén. Az egyikük, Kichairo nagyon tetszett Koikinek, ahogy láttam. Jó pár percig játszadozott vele, és simogatta a kiskutyát. Aztán ki is emelte, és az arcomhoz nyomta:

- Kichairo chuu~! – vigyorgott rám, miután a kutya érdes kis nyelve végigszántotta az arcom. Picit még babusgatta, majd visszarakta a helyére, mire Kichairo nyüszítve a falnak támaszkodott. Megcirógatta még a pofiját. Annyira szomorúnak tűntek…

- Miért nem viszed haza? – jött oda hozzánk a kereskedés eladója. – Ha gondolod, még el is számolom a főnök felett, de itt ne hagyd ezek után! – és ő is megsimogatta a kutyus fülei között.

- Sajnos a családom nem szereti az állatokat… - sóhajtotta Koiki. – És nem akarom, hogy miután hazaviszem, kirakják – nagyon mélabúsnak tűnt… talán nem is tudtam, mit csinálok, mikor megszólaltam:

- Ugyan, Koiki! Hazaviszem én! Majd játszhatsz vele, amennyit csak akarsz – erre felcsillantak a szemei, és elkezdett hajolgatni előttem, hogy mennyire köszöni ezt nekem.

Pár pillanattal később kiléptünk az épületből, Koiki kezében Kichairoval. Már sötétedni kezdett, de Koiki azt ígérte, mindenképp hazakísér, hogy minél tovább velünk maradhasson. Az egész úton hol velem beszélt, hol a kutyával gügyörészett, hol csak mosolygott az eget vagy Kichairot nézve. Még sokszor megköszönte, hogy hazaviszem a kutyust. Ezt persze Kichairo is gyakran kifejezte egy-egy vakkantással vagy nyüszítéssel, amire folyvást meg kellett kicsit vakargatnom a feje tetejét. Sosem hittem volna, hogy lesz egy kutyám… Kíváncsi leszek, a szüleim mit szólnak majd hozzá. Bár régen volt egy macskánk, akit én ugyan utáltam, de nekem kellett gondját viselnem, amíg egyszer csak el nem veszett. Utána mikor anya megkérdezte, hogy szeretnék-e egy másik macskát, én elég negatívan álltam a dologhoz, így az egész háziállat dolog felfüggesztődött az otthoni témák köréből.

A házunkhoz érve Koiki elköszönt Kichairotól, még egy puszit is nyomott az orrára, majd óvatosan a kezembe adta. A kutyus vidáman bújt át hozzám.

- Hogy találkozhatnánk a közeljövőben? – kérdezte tőlem a srác.

- Hát… illene részt vennem talán holnap az edzésen, de ha annak vége, akkor lejövök a parkba a játszótérhez, ha úgy megfelel – mosolyogtam rá, mire egy hatalmas vigyort kaptam, majd kaptam egy puszit az arcomra… kicsit belepirultam, de szerencsére rögtön fordult is visszafelé, hogy hazainduljon. Elköszönt, mire Kichairo vakkantott és én is intettem. Aztán szépen elsétált visszafelé Koiki, így magam mögött becsuktam a kaput, és végre leraktam a kutyát.

- Na, Kislány! Üdv az új otthonodban! – de ahelyett, hogy körbeszaglászta volna az új placcát, odabújt a lábamhoz. Nagyon aranyos volt tényleg, nem tagadhatom. Lenyúltam hozzá, és megcirógattam a puha, tömött, barna bundáját. – Na, gyere, Kichairo! Bemutatom a helyedet! – újból felemeltem, és bevittem a házba.