27. fejezet

27. fejezet

Rémisztő csapattársak

Kicsit kapkodva vonszoltam magam után Koikit néhány folyosón keresztül, mikor végre a szekrényekhez értünk. Gyorsan cseréltem ki a cuccaim és közben végig a kezét fogtam. Valahogy fel se tűnt igazán a dolog, vagy legalábbis nem túlzottan éreztem magam kellemetlenül miatta, míg mikor indulásra készen felé nézve meg nem láttam, hogy egy nagytermetű alak pislog ránk furcsa tekintettel a sarokról. Egy pillanatig nem is foglalkoztam igazán a dologgal, mert nem is értettem, mi a gondja velem. De a „gondja” nem is velem volt, hanem velünk! Ahogy feltűnt neki, hogy őt nézem, elkapta a tekintetét, majd némán továbbment. Kicsit zavart, mert bár elég szűkszavú és könnyen meggyőzhető egy-két jégkrémmel vagy csokival, hogy ne beszéljen erről senkinek, de mégis csak látott minket… vajon mit gondol?

- Atsushi! – kiáltottam utána, közben finoman végigsimítva Koiki kezén, miközben elengedtem.

- Hm? Aka-chin? – sétált vissza elénk, úgy egy lépésre tőlünk megállva. Koiki kicsit megrémült tőle, azt hiszem – Segítsek valamiben? – hülyeség volt szólni neki… - Hm? Baj van? – azzal a tekintete végigjárt mindkettőnk arcán.

- Semmi, csak érdekelt, hogy végül mi lett veled ma? Megtaláltad a cuccod? – nem jutott jobb az eszembe, és ha már itt tartunk, furcsa volt, hogy senki nem hiányolta…

- He? Aggódtál értem? – nézett rám egy széles vigyorral, majd felemelte az egyik hatalmas tenyerét, majd a fejemre rakva összeborzolta a hajam. Az, hogy ezt megkérdeztem, nem egyenlő azzal, hogy aggódtam érte. Hülye – Szóval a cuccom úgy tűnik, tényleg nincs meg, de míg ti edzésen voltatok, találtam egy közeli kis kávézót! Nagyon jó kis helynek tűnik. Valamikor elmehetnénk oda! Finom a teasütemény.

- Aha. Majd meglátjuk… - tényleg nem tudom, mit gondoljak erről az alakról…

- Alig várom, Aka-chin – mosolygott, majd hátat fordított, intett és továbbment. De legalább megszabadultunk tőle, bár még mindig kicsit rosszul érzem magam miatta. De ahogy Koikire néztem, láttam, hogy egyik sokk után a másik jön rá a csapattársaim látványától.

- Mehetünk? – kérdeztem, miközben egy puszit adtam a homlokára.

Bólintott, és végre elindultunk hazafelé! Próbáltam kicsivel kevésbé sietve menni, hogy ne tartson túlzottan ilyennek, de nekem úgy tűnt, igencsak szeretne már ő is hazaérni… Hihetetlen megkönnyebbülés volt számomra, hogy azt kérte, rögtön induljunk is haza! És örültem neki, hogy ezek szerint sikerült boldoggá tennem, ha már ismételni akar. Már nem kell olyanokon rágódnom talán, mint tegnap! Úgy éreztem, az önbizalmam ma sokkal több, mint tegnap. Azonban fel kell készülnöm, hogy ezen a délutánon a szüleim korábban jönnek és még takarítanom is kell! Tehát ügyesebben kell gazdálkodnom az időnkkel, mint utoljára…

- A csapattársaid rémisztőek – mondta pár néma, de mélyen elgondolkodó perc után.

- Hát, nem tagadhatom, mind elég furcsa alakok. De mind szerethetőek a maguk módján! Ott van például Midorima! A megtestesült komolyság első ránézésre, de közben valahol a szíve mélyén törődő és néha gyerekes. Kise meg… hát… van, akinek alapvetően szimpatikus ez a közvetlenség, de valahogy nekem jobban tetszik, amikor szívvel-lélekkel kosarazik, és próbál mindent beleadni a győzelemért! Murasakibara pedig bár elsőre kissé úgy tűnik, rémisztő, valójában csendes és segítőkész! Nos, Aomine ezzel szemben… nem is tudom, miért, de valahogy őt is képes vagyok szeretni a csapatból… nem igazán értek egyet vele semmiben és irdatlan irritáló tud lenni, de mégis… valahogy mindig örülök, hogy egy csapatban vagyunk! Momoi pedig egy nagyon kedves lány. És még csinos is! Rengeteget tesz a csapatért és sokszor még edzői szerepet is képes vállalni, ha úgy érzi, kell! Fantasztikus!

- Aha. Örülök, hogy ilyen jó barátaid vannak, Akashi-sama – a hangja kissé megtörtnek tűnt. Ahogy ránéztem, láttam, hogy megint könnyezik. Talán valami rosszat mondtam??? Bár meg kell hagyni, hogy ezeket még magamnak se ismertem még be soha… mindig azt mondtam; nincsenek barátaim és egyedül vagyok! Pedig igazából sosem volt ez másképp!

- Koiki! – szembefordultam vele, és mélyen a szemébe néztem – Szeretlek, Koiki! – kicsit talán nyűtt ezt így kimondani, de valahogy tisztázni akartam vele, hogy ne irigykedjen azokra a majmokra csak azért, mert így beszéltem róluk! És bár elég forgalmas úton voltunk, mi több: mindenhonnan emberek vettek körül bennünket, mégis egy rövid csókkal le kellett ezt zárnom. Mikor kinyitottam a szemeim, láttam, hogy Koiki bár teljesen vörös volt zavarában, mégis mosolygott.