6. fejezet

6. fejezet

Sakk

A következő órámon mélyen elgondolkoztam az eltelt pár hétről. Murasakibara egészen furán próbálta kifejezni nekem a bocsánatát. Kise belenyalt a fagyimba minden logikus magyarázat nélkül. Midorima tegnap egészen komoly lelki és fizikai támaszt nyújtva hazakísért. És mindez után, mikor Aomine Momoi mellei közé lökött, én minden vonzalom nélkül csak odébbálltam? Ha pár héttel ezelőtt ilyen történik, szerintem ott helyben felállok minimum… nagy volt a tömeg, úgyhogy azért talán valamennyire tudnám korrigálni magam, hogy ne tapizzam le látványosan az egész suli előtt, de… még csak meg se mozgatta a fantáziámat a dolog… És ilyen előzményeket nézve, megkoronázva azzal, hogy egy másik énem megerőszakolt… Arról nem is beszélve, hogy milyen csalódottsággal töltött el, hogy Momoi szólt hozzám, nem pedig Midorima…

Akkor én most meleg vagyok? Elvégre, már volt szexuális kapcsolatom férfivel, míg nővel még nem… és egy csapattársam jobban izgat, mint a lány mellei, aki „tetszik”. Már azt se merem állítani, hogy tényleg tetszik. Lehet, hogy az egész csak valami apró képzavar volt. De ez olyan visszataszító! Én nem akarok meleg lenni! Nem sminkelek, nem hordok olyan ruhákat és nem is hiszem, hogy kifejezetten úgy viselkednék. Leszámítva persze, hogy mik történtek körülöttem mostanság…

Azt hiszem, kihagyom a kosáredzést. Nem akarok most a köreikben forogni! Amíg ilyen zavart vagyok, semmiképp! Nem akarom, hogy bármelyikük is újabb fura dolgot kövessen el velem… de ha hazamegyek, attól tartok, megint feltűnik az a másik én. Bár meg kell hagyni, hogy eddig rajtam kívül senki nem látta még… lehet, hogy velem van a baj? Ez az egész egyszerűen abszurd! Na, de ha se edzésre nem megyek, se haza, akkor mégis mihez kezdjek? Talán valahová el kéne mennem, kicsit kiengedni a stresszt… De túl nagy beruházást megint csak nem tehetek, ahhoz túlzottan le vagyok égve… talán kimegyek a közeli parkba. Ott sokan vannak, tehát a másik Akashi nem valószínű, hogy megjelenik, és mégis kellemes és nyugodt környék.

Összeszedtem a cuccaim, és alaposan figyelve, észre ne vegyen valamelyik csapattársam, elhagytam az iskola épületét. Hideg volt már kinn, bár nem elviselhetetlenül. Érződött már, hogy közeledik a tél. A parkot szinte az iskolából látni lehetne, olyan közel volt. Nem volt a legnagyobb, úgy egy negyed óra alatt lassacskán megjárhatja az ember. Bokros, fás környék volt, végig padokkal, egy játszótérrel és egy külön kis placc asztalokkal, ahova általában az idősebbek járnak ki sakkozni vagy kártyázni.

Ahogy haladtam az utacskán, figyeltem a vastag kabátba burkolódzott, ősz hajú bácsikat, akiket a hideg se tartott vissza egy kis játéktól. Kedvem támadt tőlük sakkozni! Bár utoljára két évvel ezelőtt jártam a sakk klubban. Pedig hogy szerettem! Majd minden napom két-három óráját töltöttem ott, és csak játszottunk és beszélgettünk. Valahogy akkor mindig nyugodt voltam és figyelmes. Azt hiszem, nem is tenne rosszat egy kis sakk most. De csak úgy üljek oda az egyik öreghez, hogy játszana e ellenem? Nem, nem lenne túl udvarias. Bár az egyikük partnere pont pakol össze. Hát legyen, megkérdezem, játszana-e velem. Amint megkérdeztem, a bácsinak úgy felcsillantak a szemei.

- Annyira örülök, hogy fiatalokat is látok így! – mosolygott kedvesen, és már rakosgatta is a bábukat a helyükre. – Az én kis unokám is szeret sakkozni. Én magam tanítottam ám! – a bábuk mind a helyükre kerültek, és ezzel kezdtem is. - Nagyjából veled egy idős lehet, Fiatalember. Talán még ismered is! – valamiért az az érzés fogott el, hogy ez a bizonyos unoka biztos csapattársam, csak hogy nehogy nyugtom legyen. – Furihata Koikinek hívják. Végzős diák itt a közeli iskolában – kicsit megnyugodtam erre. Még sosem hallottam róla. Valószínűleg a szomszéd suliba jár, nem a Teikoba. Azért a saját évfolyamom ennyi év után megismertem.

- Sajnos még nem volt hozzá szerencsém – válaszoltam, miközben leszedtem az egyik bábut. – Én teikos vagyok – ezt nyomatékosítva a hátam mögé mutattam, amerre az iskola van.

- Nos, kedves Fiam! Bárhogy is nézem, Te aztán tehetséges vagy – ezt arra értette, ahogy mattot adtam neki, pedig a játék még csupán, a bábuk számát nézve az elején tartott. – Az én kis Koikim sosem tudott megverni – nem volt rossz az öreg, de azért ebből arra következtettem, hogy az unokája nem egy sakkbajnok.

- Nos, köszönöm szépen a játékot – hajoltam meg illedelmesen.

- Nyugodtan gyere le máskor is! Tényleg nagyon megmelengeti az öreg szíveket, ha fiatalokat látnak a körükben – mondta mosolyogva. – És ha máskor látsz, szólíts csak Arutonak, Fiam!

- Rendben, Aruto – hajoltam meg még egyszer. – Én Seijuurou Akashi vagyok.

- Derék legény vagy Te, Seijuurou fiam! – mondta, majd lassan feltápászkodott, és a bábukat a táskájába rakta. – Mindjárt jön a kis unokám. Megkérhetnélek, hogy addig egy kicsit segíts nekem?

- Hát persze, Aruto.

- Az egyik bábu a földre esett, és már nem vagyok túl fiatal ahhoz, hogy könnyedén lehajoljak érte. Mire pedig ideér Koiki, el is felejtem, hogy leejtettem. – csak bólintottam, és utána is néztem.

Egy sötét bástya feküdt a fűben magányosan. Mikor felemeltem, tűnt csak fel, hogy ezek a bábuk kifejezetten szépek. Gyönyörűen volt megmunkálva még ez a bástya is. Úgy belemerültem a figura nézegetésébe, ha csak pár másodpercre is, hogy fel se tűnt, hogy Aruto köszön valakinek. Ahogy visszazökkentem, fordultam is az öreghez, mikor megláttam egy srácot. Valóban velem egyidős lehetett. Nagy barna szemei voltak, ami kifejezetten barátságossá tette külsőre.

Aruto kezébe adtam a bábut, mire ő szívélyesen be is mutatott minket egymásnak. Koiki kifejezetten vidám fiúnak tűnt. Miután megtudta, hogy a Teikoba járok, rögtön eltátotta a száját, és ugrálni kezdett a nagyapja vállára támaszkodva, hogy „Akashi egy igazi híresség! Ő a Teiko elit kosárcsapatának a tagja! A Teiko királya! El se hiszem, hogy személyesen találkozhatok egy ilyen tehetséggel”. Aruto valahogy kevésbé tűnt ettől elragadtatottnak.

- És Akashi! Olyan hihetetlenek vagytok! Taníts meg pár trükkre! Légy szíves! – nos, eddig azt hittem, hogy az animekben előforduló könnyes kutyaszemek csak a képzeletben léteznek, de Koiki ezzel ezt megcáfolta. Bár sose hittem volna, hogy erre épp egy fiú fog ellenpéldát nyújtani.

- Én annyira nem a kosarazás részében segítek, hogy bármi olyat mutathassak, amit átlagember ne tudna megtanulni – hárítottam. – Csak irányítom a csapattagokat és felmérem az adott helyzeteket.

- Azta! – kicsit egy álmélkodó gyerekre emlékeztetett. – Te tényleg egy zseni vagy!

- Koiki! Ha Akashi-kun beleegyezik, akkor miért nem mentek el valahova? – kérdezte az öreg. – Én így is boldogulok, neked viszont talán jót tenne egy kis kikapcsolódás! – a srác szemei felcsillantak, és minden kérdés nélkül megragadta a csuklóm. Futva indult el, maga után rángatva engem, közben még hátraköszönt Arutonak, mire ő mosolyogva integetett.