3. fejezet

3. fejezet

Mint valami megerőszakolt loli...

Hangos kiáltozásra keltem fel. Még mindig sötét volt, csak egy lámpa fénye világított az előtérből. A padlón feküdtem meztelenül továbbra is. Aztán ahogy tisztult a kép, felismertem az apám alakját. Elég furcsa volt az arckifejezése; egyszerre tűnt kétségbeesettnek és dühösnek.

- Utoljára kérdezem: mi történt itt?! – nem volt erőm megszólalni. Csupán bambán pislogtam fel rá. – Megsérültél? Valaki betört ide? Válaszolj már!

Szépen lassan éreztem, ahogy visszatér belém az élet, aztán azt is, hogy a hátsó felem iszonyatosan fáj. Arról nem is beszélve, ahogy a rászáradt sperma itt-ott összerántja a bőröm. Ezt mégis hogy magyarázzam el a szüleimnek??? Úgy nézhettem ki, mint valami megerőszakolt loli. Bár ha úgy vesszük, tényleg megerőszakoltak… Az megint más dolog, hogy én magam voltam… Ami bármennyire is tűnik jelen pillanatban valósnak, lehetetlen! És már megint hova tűnt akkor???

- Kou, gyere, segíts! – kiáltott anyának, majd betakart engem, mint valami kisgyereket a pulcsijával. – Tegyük fel az ágyára!

Már képes voltam megmozdulni, de uralkodni a mozgásom felett már más dolog volt. Végeredményben apa a hónom alatt átnyúlva emelt fel, anya pedig a lábaim tartotta, hogy ne a padlón húzzanak végig… Miután az ágyra fektettek, és anya rohant is, hogy hozzon nekem vastag takarót és meleg teát, végre meg tudtam szólalni:

- Én ezt nem értem… hogy történhetett mindez? – valami nagyon rémisztő hatást kelthettem, ugyanis apa rögtön aggódó tekintettel vizslatott.

- Az ajtó be volt zárva. Kit engedtél be, aki ezt tette? Mit csinált Veled? És hova tűnt? – kérdezte.

Mivel magamnak se voltam képes ésszerű magyarázatot adni, apának se mondtam semmit, csak dadogtam és remegtem. A szüleim kétségbeesetten virrasztották át velem az éjszakát. Vagyis 3-4 óra tájban, mikorra már valamennyire tudtam kontrollálni a testem, fürdeni mentem. Csak apa volt ott épp akkor. Mikor talpra álltam, majd elindultam volna a fürdőszobába, iszonyatosan ramatyul éreztem magam odalenn, de nem akartam apa előtt összeesni ilyen miatt, ezért a lehető legnagyobb erőfeszítéssel koncentráltam arra, hogy természetesen sétáljak az ajtóig. Hátranézni nem is mertem. Olyan kellemetlen ez az egész. Éreztem, hogy az egész arcom kipirult. Miután a fürdőszobában végre magamra zárhattam az ajtót kissé lenyugodtam. Anya még órákkal ezelőtt idehozta nekem a tiszta ruháim, hogy lefürödhessek, de a nagy családi pancsolás gondolata már nem volt túl szimpatikus. Alapvetően, ha ilyen erőtlen pillanataim élném, talán elfogadnám még az efféle segítséget, de nem akartam, hogy megtudják, hogy nagyjából, mik is történtek velem odalent… bár lehet, hogy mégis tudják! Elvégre a meztelenül fekvő, ernyedt test a konyhakövön, amely ennyire elkínzottnak tűnik… ki tudja, mit gondolnak…

Jól megmosakodtam, hogy sehol ne maradjon rajtam a mocsokból, ami belepett. Szerencsére tényleg sikerült felfrissülnöm a fürdéstől, de odabentről még mindig éreztem, hogy ha nem is épp olyan, de mocskos vagyok. Miközben öltöztem, hirtelen tört elő belőlem a zokogás. Ez egészen megijesztett. Utoljára akkor sírtam, amikor elsős koromban az egyik osztálytársam egy kiránduláson lelökött az ösvényről, és pár métert gurultam lefelé, majd egy kökénybokor tüskéi fogtak meg. Elég kellemetlen érzés volt, de elsősorban nem is a fájdalom miatt sírtam. Az osztály nagy része vagy átnézett rajtam, vagy sértegetett és piszkált… ezt a lökést pedig azért kaptam, mert az előző nap sikerült elfutnom a focicsapat elől, így aznap semmi komolyabb megszégyenítésben nem volt részem. De a kirándulásos eset után megtanultam figyelmen kívül hagyni az olyanokat, mint ők. Eltűrtem a fájdalmat, így pár hónap után teljesen békén hagytak. De most új volt, hogy igazából megint megszégyenítettek, illetve hihetetlen zavaró, hogy minderre nincs logikus magyarázat.

Próbáltam kicsit halkabban zokogni, és az ökölbe szorított kezeim körmei egészen mélyen a tenyereimbe mélyedtek. Nem akarom, hogy a szüleim gyengének lássanak akár egy pillanatig is!

- Akashi! – hallottam meg a hangot. Az én hangomat! – Bocsáss meg, hogy olyan durva voltam Veled, de olyan csodálatos voltál! Egészen kíváncsivá tettél, hogy ha az egész csapatotokat „Csodák Generációja”-nak nevezik, akkor a többiek is ilyen jók-e!

- Ne! Menj innen! Hagyj békén! – olyan voltam tényleg, mint egy kisgyerek; a kezeimmel takartam el az arcom, hogy ne is lássam őt. - Nem érted?! Tűnj innen!!!

Pillanatok múlva, mikor felnyitottam a szemeim, már ott se volt, de kívülről hallottam, ahogy apa dörömböl az ajtón:

- Akashi! Ki van még odabent!? – annyira zavarodott voltam! Nem értettem semmit. Sírva guggoltam le, és nem érdekelt már semmi.