4. fejezet

4. fejezet

Újra az iskolában

Mindez után a szüleim először orvoshoz, majd pszichológushoz vittek. Úgy egy hétig nem jártam ezek miatt az iskolába. Apáék természetesen megtudták az orvostól, hogy mi történt velem, de a pszichológusom valóban nem adott tovább semmit. Így egyre többet mertem neki mesélni, bár az elején többször éreztem magam felhúzva emiatt, mint megnyugtatva. Végeredményben még egy második hetet is hasonlóan tölthettem, de közben az iskolai anyagot is pótolnom kellett. A pszichológus nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Én abban a hitben éltem, hogy már az elején őrültnek titulál, vagy ha nem, akkor miután a többit is megtudja. De nem tette. Úgy kezelt, mint egy normális embert! Kifejezetten szerettem már oda járni. Azonban a szüleimen nagyon egyértelmű változás ment végbe. Először olyannak tűntek, mintha mélyen sajnálnának és szánnának, aztán egyre távolságtartóbbak lettek velem. Nem szívesen maradtak egyedül a közelemben, mintha csak attól félnének, hogy őrülten nekik rontok… Mélyen bántott ez a viselkedésük.

Aztán a harmadik hétre iskolába engedtek végre. Ha a tanulás nem is, de a kosarazás már nagyon hiányzott. Lényegében semmit nem mozogtam az elmúlt két hétben. Szerencsére mindenki úgy tudta egy-két fejest leszámítva, hogy beteg voltam eddig. De azért így is éreztem egy-két tanár tekintetében a borzongást. Mindesetre rajtam nem sok változás volt felfedezhető külső szemlélőnek. Mindig is eléggé egyedül járkáltam és szűkszavú voltam. A kosárcsapat kicsit talán több érdeklődéssel volt felém, mint mások. Murasakibara két csoki között megkérdezte, hogy ugye nem az aznapi fagyizás rontotta el a gyomrom és hiányoztam két hétig. Ezt a kérdést hallva alig bírtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Aomine megkönnyítette a dolgom, mikor hangosan képen röhögte őt, miközben kivett az óriás kezéből egy pockys dobozt. Murasakibara úgy tűnt, elnézi. Kise, miután kijelentette, milyen sápadt vagyok, tájékoztatott, hogy erre nem buknak a lányok. Momoi aggódott értem eléggé első ránézésre, de aztán a nagy aggódásból kizökkentette, mikor Aomine ahogy elfutott mögötte, megjegyzést tett a cuki fehérneműjére. Nem mondom, hogy jogtalan a felháborodása, de valóban felvehetne hosszabb szoknyákat is… legalábbis mikor így lehajol hozzám, gondolom, nem sokat rejt el. Midorima hozott nekem egy üdítőt, és leült mellém. Miután elmesélte a mai horoszkópot, folytatta, hogy; vagyis ma, ha kedves a nyilashoz, akkor az megkoronázza a napját. És így, mivel én nyilas vagyok, és úgy emlegetnek amúgy is, mint a Teiko királya, arra gondolt, nálam jobb nyilast nem is találhat arra, hogy „megkoronázzam” a napját. Talán jobb érzés lett volna, ha ezt nem mondja el és pusztán kedves hozzám… de ez Midorima.

Az edzés után az ital automatához mentem. De ahogy befordultam a sarkon, megláttam a sárgaszemű Akashit! Rémületemben szinte elestem.

- Mostanában kerültél – jelentette ki szomorkás hangon. – És utoljára olyan csúnyán elküldtél – a falhoz szorított, majd a fülembe súgta: - De most nem hagylak itt, ne félj! – belenyalt a fülembe.

Éreztem, ahogy teljesen kipirultam, és kibuggyantak a könnyeim.

- Hagyj engem békén!!! – üvöltöttem már sírva, majd szinte összecsuklottam. – Menj innen!!!

- Akashi? – ez a hang már nem az enyém volt. – Jól vagy? – ahogy felnéztem rá könnyáztatta arccal, alig tudtam kivenni az összemosódott foltból magát az alakot. De tudtam, ki az. – Mi történt?

Nem tudtam megszólalni, csak sírtam. Aztán éreztem, ahogy az ujjai az arcomhoz értek. Olyan lágyan érintette meg… Leguggolt elém, és a szemeimbe nézve próbált választ találni. De ahelyett, hogy válaszoltam volna, csak folytattam a zokogást. Aztán egyszer csak magához ölelt! Teljes testemben remegtem, miközben a könnyeimmel elborítottam a vállát.

- Ezt is csak azért csinálod, hogy megkoronázhassam a napod? – kérdeztem szipogva Tőle.

Nem válaszolt, csak még erősebben átölelt. Pár perc múlva lábra segített, de közben végig átkarolta a derekam, pedig már nem is sírtam. És igazából, ha nem remegnék attól, hogy ilyen közel van hozzám és ilyen gyengéd velem, valószínűleg járni is képes lennék. De valahogy most mégse éreztem ezt problémának, és mosolyogva bújtam hozzá.