29. fejezet
Jobban járna, ha békén hagynám?
Lehet, hogy így volt a
legjobb. Két pasi amúgy is furcsán néz ki együtt… amíg egy pár vagyunk, nem
mutatkozhatunk nagyon, arról nem is beszélve, hogy már ez alatt az egy nap
alatt rá kellett jönnöm, hogy ez az egész elködösíti az agyamat és képtelen
vagyok a tanulásra figyelni. Igen! A lehető legjobb, hogyha ezt az egészet
elfelejtem, és nem foglalkozok többet Koikivel. Amíg nem növök fel a
feladathoz, felesleges ilyen gyermetegen belefeledkezni az efféle dolgokba!
De akkor mégis miért, nem
tudok még mindig talpra állni, és a dolgaimra koncentrálni? Mi értelme az
ajtónak dőlve bőgnöm? Min segít ez? De képtelen vagyok lenyugodni. Hogy tudok
ilyen apróságokon fennakadni? És miért szeretném még mindig Koikit látni?
Sokkal jobban jár, ha békén hagyom! De mégis… mégis szükségem van rá…
És hova tűnt Kichairo? Lehet,
hogy amiért belerúgtam, inkább magával vitte? Meg tudom érteni… azt se értem,
hogy tehettem. Undorító alak vagyok! De lassan tényleg kezdenem kell valamit
magammal. A kutya azt hiszem így le lett tudva, de takarítanom kell és
bevásárolnom… Azt hiszem, emberek közé még nem mennék…
Jó nagy koszt hordtam szét a
házban azzal, hogy cipőben mentem be, és úgy duzzogtam… Méghozzá szerte az
egészben, hisz Koiki után kutatva még a szüleim hálójába is bementem. Tehát
lassan nekikezdtem a takarításnak. Valójában kívülről egészen normálisan
festhettem, azt leszámítva, hogy a szemeim vörösek voltak. Némán mozogtam és
közben azon gondolkoztam; hogy is legyen ezek után? Vajon találkozok még a
sráccal? Vagy ha csak véletlenül összefutunk, mit tegyek? Egyáltalán
köszönőviszonyban megmaradunk? Vagy levegőnek fog nézni? Vagy barátok
maradhatunk? Van rá egyáltalán esély, hogy bármi is megmaradjon közöttünk? Mit
gondolhat most rólam? Nemrég még azt állította szeret… Ezt emiatt teljesen
megváltoztattam? Bár igazából; min is veszekedtünk? Az egész a miatt volt, hogy
én azt mondtam neki, hogy inkább vele lennék, minthogy a szüleim óhajait
teljesítsem. Az ’akarom’ rész nem tetszett neki? Vagy már csak az, hogy
ellentmondok a szüleimnek? De hisz miatta tenném! Vagyis… a miatt akadt ki,
mert önző mód azt akartam, hogy velem maradjon?
- Francba! - megint az öklöm a
falnak csapódott.
- Jól vagy? – ez a hang!
Ahogy hátranéztem volna,
éreztem, ahogy valaki átölel. Közben előttem megjelent a kutya is, és a
combomra támasztva két mancsát arcon nyalt.
- Mit…? Mit keresel itt? –
néztem magam mögé, mire a fiú még szorosabban megölelt.
- Azt mondtad, hogy ne
segítsek olyan dolgokban, amik nem az enyéim, de valójában Kichairo az én
kutyám, így arra jutottam, hogy megveszem a cuccait, amiket
végül elfelejtettünk és megsétáltatom – ő… ő most nem is mérges rám? Kichairora
néztem, akin megláttam egy kis piros nyakörvet – Vettem pórázt, jutalomfalatot,
kutyasampont, néhány játékot… - teljesen felé fordultam, és a számat az övére
tapasztottam. Most elfogadta a csókom és viszonozta. Ennek annyira örülök!
Kichaironak is tetszhetett a
dolog, mert a vállamra támaszkodva ő is próbált beszállni, ami engem
erőteljesen megijesztett, így a csóknak véget vetettem, mire Koiki kinevetett.
- Most meg min nevetsz? –
néztem rá egy pillanatra elpirulva, aztán mivel nem válaszolt, csak mosolygott,
elkezdtem csikizni az oldalát.
- Ne! Ne! Ne! Hagyd abba! –
kérlelt, miközben nevetett. Egy rövid csók közepett abba is hagytam. Megint
teljesen rá voltam mászva, de reméltem, hogy nem veszi rossz néven –
Akashi-sama! – a tekintete valahogy egészen izgató volt most – Mielőbb végzünk
a szüleid által kért dolgokkal, annál előbb folytathatjuk ezt.
Mi?! Na ne! Ne jöjjön nekem
még mindig ezzel! Komolyan nem értem már néha, mit akar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése