44. fejezet

44. fejezet

Félkábult ébredés

- Akashi-sama! Akashi-sama! – még egészen félkábult tekintettel pislogtam a nagyvilágba. Lassacskán sikerült megértenem, hogy a hangok az én nevemet hallatják, majd idővel arra is rájöttem, hogy Koiki az. A kép is kezdett tisztulni, és végre felismertem az aggódó tekintettel figyelő arcot is.

- Koi…ki? – még a beszédkészségem nem volt maximális, de nem bírtam visszafogni, hogy valami kicsit talán megnyugtató életjelet adjak…

- Akashi-sama! Végre ébren vagy! – éreztem a hangján, hogy kissé megkönnyebbült – A szüleid nagyon aggódtak ám érted! Anyukád most épp kiment egy kávéért, de ma be se ment dolgozni! Pedig az orvosok azt mondták, annyira nem komoly a gond… - bár nyugodtnak próbált tűnni, mégis látszott a tekintetében az aggodalom. De ezek szerint kórházban vagyok? Mondjuk, miután… Rémülten törtek fel bennem az emlékképek a reggelről. Komolyan kivájtam a szemem azzal a tükördarabbal? Teljesen elsápadhattam, ahogy a bal szememhez kaptam. Fájdalmat nem igazán éreztem, azonban ahogy a másikat lecsuktam, csupán sötétséget láttam! Be volt kötözve!

- T… Tényleg megtettem? – dadogtam magam elé, mire Koiki felült az ágy szélére, majd az ép szemembe nézett riadt tekintettel.

- Én se értettem… Miért csináltad ezt, Akashi-sama? – miért? Hogy miért csináltam? Azt hiszem, annyiban igaza volt a másik Akashinak, hogy ha elmesélem, őrültnek néz, de valamit mondanom kell, miért hiányzik a fél szemem! – Akashi-sama! – közelebb hajolt hozzám, majd csak halkan folytatta: - Én tettem valamit, ami így felidegelt? Mert miután befejeztük, olyan gyorsan kiviharzottál… akkor csak azt hittem, kicsit bánod a dolgot, amiért a szüleid füle hallatára csináltuk…

- Koiki! Te meg miről beszélsz? – mégis miért idegelt volna fel pont ő? Bár meg kell hagyni, hogy a kiinduló helyzete az estének kissé kellemetlen volt az én hülye vádaskodásom miatt… - Nem tehetsz róla! Magamra voltam mérges – találtam meg a jó kifejezést.

- Na de, miért?

- Bocsáss meg, de most nem érzem úgy, hogy el tudnám mondani mindenféle mellébeszélés nélkül… - talán ezzel így egy ideig békén hagy. Belenyugvóan sóhajtott! Helyes.

- Ó, a szemed miatt nem kell félned, Akashi-sama! – mosolygott rám, miközben én még mindig elmélyülten babráltam a kötéssel. Nem kell félnem? El se tudom képzelni, hogy mától a világot fél szemmel nézzem! Bár bánni nem tudom bánni, amit tettem… ha nem teszem meg, bármikor előfordulhat még egyszer ugyanez… vagy még rosszabb! – De tényleg! Akashi-sama! Ha sokat piszkálod, felszakad a seb, és még tovább tart majd, míg begyógyul! Bár a doktor azt mondta, akár estére le is lehet venni… de inkább ne kockáztassunk! – estére levenni? Nem akarom, hogy Koiki lássa azt a tátongó űrt a szemgolyóm helyén! – Akashi-sama! – fogta meg a bal csuklóm, amellyel a kötést fogdostam, majd finoman a másik kezével is megfogva az ágyra húzta – Ne csináld már! Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek! – mint egy kisgyerek? És ezt pont ő mondja? Hány kisgyerek éli át, hogy ki kell vágnia a saját szemét?! – Kérlek, ne erőszakoskodj! – tartott ellen még mindig a kezemnek – Nem akarok még emiatt is aggódni! – mondta, majd kissé elpirulva elfordult.

Figyelmetlenségét kihasználva kiszabadítottam a kezem, majd a tarkójánál fogva finoman magam felé döntöttem, és megcsókoltam. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit tökéletesen a saját személyiségemként kiélvezhessem legalább a csókját. Valami értelmét láthatom így a szememtől való megszabadulásnak! A csók nem volt túl hosszú, de mindenképp nagy segítség volt nekem. Ahogy az ajkaink elváltak, és fél szemmel ránéztem a srácra, feltűnt, hogy az eddigiekhez képest, most egészen kis mértékben vörösödött ki. Kezd hozzászokni a dologhoz? Vagy a tegnapi után már nem zavarja annyira, ha a szüleim rajtakapnak minket?

- Akashi-sama! Ezt most… miért? – fordult el újból.

- Csak egy kis fájdalomcsillapító… - suttogtam a fülébe, közben a bal kezem az ő kezére téve.