21. fejezet

21. fejezet

Probléma

- Akashi-sama! Akashi-sama! – hallottam, miközben valaki az oldalamat bökdöste. Néhány álmatag pillanat kellett, míg tudatosult bennem, hogy Koiki az. – Azt hiszem… az anyukád pont az előbb nézett be hozzánk… és én éppen akkor másztam ki a takaró alól, és takartalak be… - ahogy ránéztem, rögtön látszott rajta, hogy totálisan kínosan érzi magát emiatt.

- Ugyan! Attól nem kell félned, hogy amiatt, hogy betakartál, bármit leszűrnek az egészből! – válaszoltam.

- De… - teljesen elpirult, és nem nézett a szemembe. – Közben egy puszit is adtam… - olyan aranyos volt! Ezek a zavarban lévő, gyönyörű barna szemek. De igaza van abban, hogy most már korrigálnom kell magam! Azonban az ajtóm jelenleg csukva, és ha nem mutatom meg neki, hogy ennyi miatt ne legyen így kiakadva, akkor elbátortalanodhat… Így egy homlok puszi mellett döntöttem, amitől még inkább zavarba jött. – Ezt most ne csináld, kérlek! – de miközben ezt mondta, óvatosan a vállamra hajtotta a fejét. Úgy szeretem az ilyen „határozott” dolgait, mikor annak ellenére tesz, mint amit kimond…

- Na gyere, Koiki! – tápászkodtam fel az ágyból, mikor elvette a fejét. – Bemutatlak a szüleimnek. Bár előtte lehet, hogy adok valami ruhát… - néztem végig rajta. Az alsógatyája vajon magától csúszott így le, vagy nem emlékszem valami részletre az estéből? Vagy egyszerűen csak így hordja mindig? De ezt a lehetőséget egy gyors gatya-igazítással már el is törölte. Hm… Vajon történt még valami az után, hogy emlékeim szerint bealudtam?

Nekikezdtünk közben öltözködni… Koiki, talán pont a miatt, mert egész végig őt figyeltem, háttal volt nekem. Én előbb kész lettem, és ő még csak pont elkezdte gombolni az ingjét… Túl nagy volt hozzá a csábítás, hogy közelebb lépjek, majd mögötte állva átöleltem a derekát, és a nyakára adtam egy csókot.

- Aka… - megfordult és megölelt. Most volt bennem egy enyhe para, hogy a szüleim ilyenkor nyitnak ránk! Csupán reménykedtem, hogy ez nem történik meg, miközben próbáltam megcsókolni Koikit. De erre elengedett, és kitépte magát a karjaimból. – Kérlek, ezt most tényleg ne csináld! – szinte csak suttogott. Miért kell ezt csinálnia? Valahogy egy pillanatra az jutott az eszembe, hogy ha csak az a baj, hogy titkolni akarja ezt az egészet, akkor engem nem fog érdekelni semmi, és kikiáltom, hogy vele akarok lenni, és senki más véleménye nem érdekel. De ez az ötletem azért gyorsan elúszott. Kissé szégyellem a dolgot… és azt se akarom, hogy bárki is lebuzizza Koikit! Csak nyugodtan akarok élni… vele!

De most talán mégis jobb, ha békén hagyom. Megvártam, míg befejezi az öltözködést, aztán meg akartam fogni a kezét, hogy elindulhassunk, de még a mozdulat közepén megálltam. Láttam, hogy felfigyel a dologra, azonban elkapta a tekintetét felőlem a szobám másik irányába. Így „tisztes” távolságban követett csak, ahogy kiléptem az ajtón. Apa a konyhában keresgélt valamit eszeveszettül, mikor beléptünk.

- Jó reggelt, Apa! – köszöntem, mikor megláttam. Koiki is valamit elmormogott félénken mögöttem.

- Jó reggelt, fiúk! – nézett ránk apa, és próbált egy kevésbé kétségbeesett mosollyal fogadni minket. – Te lennél a fiam új barátja? – kérdezte rögtön, mire a srác kissé zavarban rám nézett, majd apára, és bemutatkozott neki. – Nos, én meg az idősebbik Seijuurou Akashi lennék – vigyorgott rá, majd még rám nézve megszólalt: - Mielőtt még elfelejteném, fiam! Holnapra rendbe kéne szedni a szobádat kicsit, mert három hétre vendégünk lesz!

- Hogy micsoda??? – kérdeztem vissza abban a pillanatban.

- Az a mázlista öcsém megint utazik valahova, és a drágalátos unokatestvéredet nem meri ilyen sokáig egyedül hagyni… Pedig annak idején engem 16 évesen már ilyen esetben ötféle táborba beírattak volna...

- De miért pont ide kell hozni Akasakut? – kérdeztem kissé idegesen. Utoljára szerencsére kilenc évesen láttam, de azokból az időkből csak rossz emlékeim maradtak… Akkoriban a nagybátyám minden hétvégét nálunk töltött a feleségével és a lányaival. De utána, mint később megtudtam, elváltak, és a nő az egyik lánnyal kiköltözött Amerikába. Az a lánya volt a vidám és kreatív Akitai, míg a másik az egészen fura és bizarr Akasaku… Ő mindenhova egy sok helyen befoltozott plüssmacival járt és egy ollóval… Több plüssállatomat kibelezte emlékeim szerint…

- Én se tudhatom pontosan, hogy miért kell ennek így lennie, de bele kell törődni, ha már így lett. Én se rajongok azért a lányért, akire emlékszem… De mostanra biztos megváltozott, tehát nem szabad rögtön negatívan felfogni a helyzetet! – apán egyszerűen látszott, hogy nincs ínyére a dolog neki se.

- Szép jó reggelt! – törte meg a mély borzongást a holnapról anya hangja. – Ó, hát Te lennél az a fiú? – nézett rá mosolyogva ő is Koikire. Őszintének tűnt. Talán tényleg nem láttak semmit…

- Furihata Koiki vagyok – mutatkozott be anyának is, aki olvadozva az illedelmességétől tett egy-két megjegyzést, miszerint rég nem hallott ilyen szép bemutatkozást egyik barátomtól sem. Hát persze, hogy nem! Hisz akik az elmúlt időkben jártak itt, még csak a barátaim se voltak! Koiki pedig még annál is több…