11. fejezet

11. fejezet

Kichairo chuu~

Az iskola előtt töltöttem a tenyerembe egy kis vizet Kichaironak, aki hálásan ki is itta. Még mindig kellemetlenül éreztem magam az egész nap miatt. Midorima és Aomine is nagyon zavarba hozott… utálom, mikor ezt csinálják velem! Valahogy föléjük kell kerekednem, hogy ne játszadozhassanak csak úgy velem. Mondjuk, ha nekem sikerülne valahogy megszégyenítenem őket… bár annak a vége Aominetől valószínűleg egy hatalmas pofon lenne, de talán utána leszállna rólam… Midorimat azonban nem tudom megérteni, miért csinálja ezt. Ő nem olyan, mint Aomine, hogy szimplán szívatásból tegye ezt! Vagy csak én ismertem volna félre?

Kichairo meglökdöste az orrával a kezem, mire mosolyogva megsimogattam a fülei között, és felvettem, hogy elinduljunk. Koikinek megígértem, hogy találkozunk suli után a parkban, és be akartam tartani, amit ígértem. És ugyan én belekalkuláltam egy edzést is a tervbe, de se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy megint találkozzak a csapattársaimmal. Elegem lett ma is belőlük még idő előtt! Így már most lemegyek a parkba. Legfeljebb várakozunk pár órát a kutyussal.

A játszótéren néhány kisgyerek volt kinn a szüleivel, tetőtől talpig beöltöztetve persze. Egy-kettő mikor meglátott minket, rohant hozzánk, és kérdezte, hogy megsimogathatja-e a kiskutyát. Kichairo nagy örömmel fogadta a törődést, és boldogan bújt oda mindegyik gyerekhez.

Pár perc múlva leültem az egyik padra, zsebre tettem a kezem, és onnan néztem, ahogy a gyerekek a kutyakölyökkel játszanak. Hideg volt, így próbáltam minél mélyebben a kabátomba bújni. Ostobaság volt sál és kesztyű nélkül eljönnöm otthonról. De akkor annyival szebbnek tűnt az időjárás! Mondjuk legalább száraz volt, és se hónak, se esőnek nem látszott nyoma. Ennek komolyan örültem, ahogy így elnéztem Kichairot minden második lépés után a homokban kikötni. Ha sár lenne, tuti alig látszana ki a koszból. De akkor talán nem kéne a fagyban kinn ülnöm a padon. Még jobban összehúztam magam, mire hirtelen valaki levágódott mellém a padra.

- Szia, Akashi! Eszméletlen, milyen meleg van most – Koiki volt. Csak a sulis egyenruhájának a pulcsija volt rajta, de valóban cseppet sem látszott rajta, hogy fázna.

- Koiki! Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem vissza. – Mindjárt megfagyok! – azzal dideregve megint összehúzódtam.

- Ne mondd már – mondta, majd hozzám bújt. Tényleg jó meleg volt a teste, de… egy fiú engem ne ölelgessen!!! Ellöktem magamtól, majd felálltam, és mondtam neki:

- Akkor megsétáltatjuk Kichairot, vagy nem? – kicsit remegett a hangom, de reméltem nem veszi észre. Erre csak mosolygott egyet, majd felpattant.

- Amennyiben Te ezt szeretnéd – még szép, hogy ezt, és semmi mást!

A kisgyerekek elbúcsúztak a kutyustól, majd elindultunk Koikivel, miután gyorsan megdögönyözte őt. Kichairo vidáman, farkát csóválva ugrált körülöttünk, miközben sétálgattunk a parkban. Koiki némán ment, de végig mosolygott, és akárhányszor csak felé néztem a szemem sarkából, rögtön rám nézett és kacsintott vagy vigyorgott egyet. És már megint minden ilyentől, éreztem, hogy elvörösödök. Úgy még csak tíz perce sétálhattunk, mikor megtorpantam. Elegem volt az egészből. Koiki hátranézett:

- Gond van, Akashi? – aggódóan nézett. Nem tudtam, hogy mit is mondjak, ezért csak azt válaszoltam:

- Semmi komoly, csak fázok. Szerintem jobb lenne, ha hazamennénk. – erre visszasétált, közben a táskájában kutatott.

- Tessék. Vedd fel, hátha jobb lesz! – egy kesztyűt adott. Most erre mit tegyek, én haza akarok menni. Eltoltam a kezét magamtól.

- Inkább hazamegyek! – azzal fordultam is volna, mikor meghallottam, hogy Koiki szipogni kezd. Komolyan óvodásszintre süllyedünk? Ahogy visszanéztem rá, láttam, hogy igazam volt; a srác két kezével a könnyeit törölgette. Most mihez kezdjek vele? Ha képes ezért bőgni, akkor talán tényleg úgy kéne kezelnem, mint egy óvodást? Ígérgessek neki mindenfélét, vagy adjak neki csokit, meséljek neki valami vicceset… Kichairo a lábam mellé ülve nézte a helyzetet. Gondoltam egyet, felemeltem, majd, mint tegnap Koiki, az arcához nyomtam a kutya orrát, és azt mondtam hozzá egy kényszervigyorral:

- Kichairo chuu~! – erre abbahagyta végre a hisztit, majd kutyástól megölelt. Nem is tudtam eldönteni, hogy sír-e. De elhúzódni nem mertem, nehogy megismételje az előzőt.