28. fejezet

28. fejezet

Kit érdekelnek?

A kaput nyitottam, mikor megszólalt a telefonom.

- Igen? – szóltam bele. Apám volt. Azt mondta, próbál minél előbb hazaérni, de a biztonság kedvéért inkább még én intézzem el a bevásárlást, takarítást és Kichairo az én kutyám, tehát gondoskodnom kéne róla… - Esetleg még valamit? – kérdeztem kissé túlzottan szarkasztikus hangon, mire feszült hangon mormogott valamit, majd kinyomott – Szép napot neked is… - sóhajtottam fel közben visszacsúsztatva a telefont a zsebembe.

- Történt valami? – nézett rám Koiki nagy szemekkel.

- Áh, semmi – mosolyogtam rá. Ha mindennek most nekiállnék, akkor esélytelen, hogy Koikival bármit is kezdjek… De mindenek előtt csak úgy gyorsan lefeküdni vele valahogy megint csak nem hangzik túlzottan romantikusnak…

- Ha megengeded, akkor segítek neked, Akashi-sama… - nem. Semmiképp sem akarom, hogy Koiki dolgozzon helyettem! De hazaküldeni sem akarom…

- Nem kell, hogy segíts! – mondtam rögtön is kicsit ingerültebb hangon, majd gyorsan visszatérve folytattam – Mármint… Bocsánat – már megint olyan hülye vagyok!

- Értem… - hallottam a hangját halkan – De… - bizonytalannak tűnt – Valamelyik nap majd nem találkozhatnánk mégis?

Ez így nem fair! Mi…? Mégis mi joguk van a szüleimnek minden lehetőséget a boldogságra elzárni előlem? Megfogtam Koiki kezét, majd behúztam a házba. Amint az ajtót becsaptam, a táskám félredobva a srácot a falhoz nyomtam, és hosszan megcsókoltam. Koiki viszont valahogy nem hasonlított a korábbi önmagára… csók közben se reagált igazán, és amint szétváltak az ajkaink, éreztem, ahogy a kezeit még inkább próbálja kiszabadítani:

- A szüleid azt mondták, rengeteg dolgod van. Miért nem azokat csinálod? – meglepődtem, de közben valahogy dühített is az egész.

- Kit érdekelnek?! Én veled akarok most lenni! – megpróbáltam újból megcsókolni, de elfordította az arcát.

- Hagyj békén! – üvöltötte az arcomba. Nagyon meglepődtem, de nem tudtam elengedni.

- Ouch! – kiáltottam fel, mikor hirtelen éles fájdalmat éreztem a lábamban! Nem volt túl komoly, csak inkább váratlan. Ahogy lenéztem, Kichairot láttam meg, amint a nadrágomon keresztül a lábamba mélyesztette a fogait. Dühös voltam, és kicsit elvakulva rúgtam bele a kutyába, mire az nyüsszenve odébb repült. Mire lábra állt, jöttem rá, mit is csinálok. Elengedtem Koiki csuklóit, majd a fejemet fogva mentem át a saját szobámba, magamra zártam az ajtót, és miután egy-kettőt a falnak behúztam, sírva az ágyamba dőltem. A könnyeimet a párnámba fojtottam, miközben a körmeim a fejem hátuljába mélyesztettem. Miért kell minden ilyen kis szaron így felkapnom a vizet?! Hogy lehetek ekkora idióta?! Talán épp ezért kerültem eddig mindenkit? Miért kellett találkoznom Koikivel? Csak megkeserítem az életét! Minek kell mindenkinek jópofiznom addig, amíg végül elérem, hogy utáljon? Hogy lehetek ennyire egy utolsó marha?! Bántom azt, akit szeretek??? Hogy a francba történhet ilyen egyáltalán?! Csak én vagyok ilyen szerencsétlen nyomorék, vagy más is tesz ilyet? Áh, nincs még egy olyan vesztes, mint én!

Jó ideig némán ordítottam és bőgtem a párnát az arcomhoz szorítva, míg kicsit megnyugodtam. Vagyis inkább csak fizikailag kimerültem, és egészen fulladás közeli élménnyel gazdagodtam… Vajon hazament végre a srác? Vagy itt maradt? Bár… Miért is maradt volna itt? Egy kicsit hallgatóztam az ajtómnál állva, de néma csend uralkodott odakinn. Felsóhajtva fordítottam el a kulcsot, majd nyitottam ki az ajtómat. A folyosó üres volt. Kiléptem, aztán csendesen végigjártam a házat. Koiki sehol se volt… Nem tudom, mennyi ideig voltam a szobámban, de valahol a szívem mélyén reméltem, hogy aggódik értem, és a kanapén ülve vár… Még az udvarra is kinéztem, azonban a srácnak semmi nyomát nem láttam. De miért vagyok ezen ennyire meglepődve? Becsuktam a bejárati ajtót, aztán az arcom elé tettem a kezeim, és az ajtónak támasztottam a hátam. Miért? Miért történik ez velem?