23. fejezet
Titok
Míg a szüleim itthon voltak,
nem tudtam igazán hozzászólni Koikihez. De amint elhangzott a várt „sziasztok,
fiúk!” elköszönés, rögtön félredobtam a müzlis zacskót, és a füzetét fél kézzel
lehúzva adtam a szájára egy apró csókot. Elpirult, de végre megint nem
ellenkezett miatta. Ez felbátorított, hogy egy hosszú öleléssel folytassam. Kicsit
meglepődött. Idióta! Mégis mire számított ezek után? Hogy csak úgy hagyom néma
csendben továbbállni? Azt már nem!
- Sze… Szeretnélek szeretni,
Koiki – súgtam a fülébe. – De döntsd el, hogy Te is akarod-e! – egy pillanatra
megfeszült ezt hallva, mire kicsit elengedtem, és a szemébe néztem. Olyan közel
maradtam hozzá, hogy az orrunk szinte összeért. A tekintete rázkódott. Vajon
mit gondol?
- Akashi-sama… - a szemeiben
könnyek jelentek meg, és a kezei az ingembe markoltak. – Én már tegnap is
megmondtam, hogy mit akarok! – azzal megcsókolt. Végre! Olyan kis zavart volt
és olyan félénken csókolt. A csók végén elengedtem, majd megszólaltam:
- Ez esetben, ha gondolod,
suli után találkozhatnánk… és elmehetnénk valahova – kicsit zavarban voltam a
tökéletlen megfogalmazás miatt, így kínosan vigyorogva a tarkóm vakargattam.
- Ezt most úgy érted, hogy
randira hívsz? – kérdezett vissza megint elpirulva. Bólintottam, de kicsit
kellemetlenül éreztem magam az egész miatt, és már pont meg akartam jegyezni,
hogy hagyjuk, mikor azt mondta: - Nagyon örülnék neki, ha veled tölthetném a
délutánomat – kaptam egy puszit az arcomra, majd folytatta: - De most már
indulni kéne lassan, ha Te is be akarsz érni! Vagyis… - a padlót nézte
elvörösödve, miközben piszkálta a lábával – Elkísérsz az iskolába, ugye?
- Természetesen – húztam egy
pillanatra még magamhoz, majd megpusziltam a homlokát.
Gyorsan összekészültünk az
induláshoz, bár volt egy kis kellemetlen érzés bennem, mikor a fürdőszobába
először benéztem… A cuccaink egy kupacba lettek gyűjtve, de tisztán emlékszem,
hogy mi széthagytuk... a kövezeten így elsőre nem tűnt fel szerencsére semmi,
de tartottam tőle, hogy anyáék igen is láttak itt siralmas állapotokat…
Mindenesetre végre kész
voltunk. Koiki megigazította a kapucniját, majd nyúlt a táskájáért. Gyorsan a
keze után nyúltam, majd miután összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel, felvettem
félvállra az ő cuccát is.
- De… Akashi-sama! Így nem
mehetünk végig az utcán… - nézett rám Koiki, és próbálta elengedni a kezemet.
Megfogtam az állát, és a szemeibe néztem.
- Kínosnak tartod, hogy velem
mutatkozz? – kérdeztem tőle. Igazából én is gyorsan elengedtem volna, de így,
hogy ezt mondta, valahogy kihívásnak vettem a dolgot…
- Nem, csak… - azt hiszem, egy
pillanatra elszégyellte magát emiatt – Nem szeretném, hogy mindenki tudjon a
dologról. Ez a mi titkunk! – és rám mosolygott.
Túl aranyos, hogy ellenezzem!
Meg hát igaza is van, azt hiszem! Legalábbis egyelőre nem szeretném, hogy
mindenki tudjon róla. Ahogy Koiki mondta, legyen a mi titkunk. És az a mosoly
bearanyozta a napomat, azt hiszem. Elengedtem a kezét egy gyengéd csók után,
aztán kiléptünk a kellemesen hűvös, decemberi reggelbe. Az úton Koiki iskolája
felé rengeteg párt láttunk. Lassan sétálgattak előttünk. Nevetgéltek vagy
meghitten beszélgettek, közben egymás kezét fogva. Igazából mi is ugyanezt
csináltuk a kezeinket leszámítva, bár olyan közel álltunk egymáshoz, hogy egész
úton súrolták egymást. A délutáni találkozás színhelye végül a mi sulink előttre
lett megbeszélve. Bár én akartam elé menni, de nem tudom, mit tesz velem a
kosárcsapat, ha ma sem leszek! Így megpróbálok előbb elkéredzkedni, hogy kicsit
rendbe szedjem magam edzés után, mielőtt találkoznánk, de attól félek, ez
nehezen fog menni. Biztos faggatni fognak, miért mennék el korábban! Főleg így,
hogy már napok óta nem is voltam. És valami ajándékot is illene vennem neki,
vagy nem? És ugyanebben a cuccban legyek, mint most? Valahogy el kéne
szabadulnom, hogy néhány kulturáltabb ruhát felvehessek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése