12. fejezet

12. fejezet

Koiki igazi arca

Hosszú ideig nem engedett el és én már egyre kínosabban éreztem magam. Éreztem, hogy a kezei jég hidegek. Túl hűvös van már ahhoz, hogy egy helyben álldogáljunk! Finoman megfogtam a kezét, majd kibújtam az öleléséből, és mondtam neki, hogy jöjjön, hazamegyünk. Csak bólogatott, de nem nézett rám. Kichairo mögöttünk jött, ahogy sétáltunk. Remélem, nem lett semmi komoly baja ennek az őrültnek! Mi a fenének kell ilyen időben kutyát sétáltatnunk, méghozzá csak egy pulcsiban? Megérdemelné, hogy egy kicsit megfázzon! Hátha tanul belőle.

Otthon, felraktam egy adag teavizet, amíg Koiki kényelmesen helyet foglalt a matracomon. Mivel úgy láttam, pár percig egyedül hagyhatom, gyorsan elugrottam a mosdóba, aztán még megetethettem Kichairot is. Végül a tea is elkészült, és két bögrével meg a kannával bementem a szobámba. De az a kép fogadott, hogy a srác egészen mélyen alszik az ágyamban. Nem akartam felébreszteni, így csak betakartam, majd kihátráltam a szobából. A konyhában leültem, és lassan elkortyolgattam egy bögre teát. A kutya a lábam mellé feküdt. Odakinn láttam, ahogy feltámad a szél, és vadul tépi a fák ágait. Kicsit megörültem, hogy korábban haza tudtam így jönni. Nem lett volna jó a tomboló elemekkel szembeszállni. Így, hogy Koiki is itt van velem, már attól se kell tartanom, hogy bármi abnormális történik. Igen! Tényleg, amióta mindig van mellettem valaki, nem jelent még meg a sárgaszemű Akashi! Hálás tekintettel megsimogattam Kichairo fejét, mire ő felnézett rám, majd vidáman a hátsólábaira állva rám támaszkodott. Felvettem az ölembe, ahol ő jókedvűen újra elfeküdt, és boldogan hagyta, hogy az oldalát vakargassam.

Úgy egy negyed órás semmit tevés után elővettem a tancuccaim, de valahogy semmi kedvem nem volt a dologhoz. Csak a tollam végét rágcsálva ültem a füzeteim felett. Fájt kissé a fejem és iszonyatosan fáradtnak is éreztem magam. Miután az én ágyam foglalt, a szüleimében meg megint csak nem aludnék, előszedtem egy pokrócot, majd a kanapéra készítettem. Bevettem egy fejfájás csillapítót és épp ittam hozzá egy bögre teát, amikor megjelent a szemeit törölgetve Koiki.

- ’ reggelt, Akashi! – ásított is egyet, majd leült mellém. – Mennyi az idő? – a fejét a vállamra hajtotta, de már hagytam. Bár az első gondolatom az lett volna, hogy rögtön kirántom a feje alól. – Jó az illatod – ebbe megint belepirultam. De nem szabad mindenbe belelátni ilyeneket! Csak azért mondta, mert igaz és a fáradt óvodás viselkedése alapján nem tudta magában tartani. Mindez nem jelent semmit! – Neked tetszik az én illatom? – na, most ezzel megfogott. Nem válaszolhatok erre a kérdésre sehogy! Reméltem, hogy nem erősködik ezzel a dologgal. – Nos? – erre felemelte a vállamról a fejét, majd a szemembe nézett. – Nem tetszik talán?

- Dehogynem! – vágtam rá rögtön. Nem kellett volna megszólalnom…

- Ennek úgy örülök! – mondta mosolyogva, és a fejét az ölembe hajtotta. Kellemetlen volt az egész szituáció, de Koiki teljesen békésen szuszogott az ölemben pár pillanattal később.

Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mit gondol rólam ez a srác most? Az összes barátjával ilyen, csak nekem tűnik ez furcsának. Vagy meleg, és tetszem neki? Vagy csak úgy néz rám, mint valami rokonára, és mindez csupán egy testvérkomplexus betegesebb kivitelben? Miközben ezen gondolkoztam, fel se fogtam, mit csinálok… Koiki arcát cirógattam… Mikor ennek tudatába kerültem, ijedten kaptam el a kezem.

- Akashi – nagyon halk volt, ezért kicsit közelebb hajoltam. Felnézett rám, és a szemei egészen furcsán csillogtak. – Ne hagyd abba, kérlek! - el volt pirulva. Eddig sosem láttam így. Olyan kérlelően nézett rám… eszméletlen aranyos volt.

Mintha nem is én lennék, az arcához hajoltam, és megcsókoltam… De nem is akárhogy! Hosszú, gyengéd franciacsókot kapott. Egy pillanatig azt hittem, nem is viszonozza, de azt hiszem, inkább csak meglepte, hogy képes voltam megtenni. Most tűnt csak fel igazán, hogy milyen félénk is a lelke mélyén… egészen óvatosan, igazából szinte észrevétlenül csak végighúzta a nyelvét az enyémen. Kicsit durvának is éreztem magam miatta. Talán még gyengédebben kellett volna csinálnom…

Mikor a csóknak vége lett, és kinyitottam a szemeim, láttam csak meg Koiki arcát; egészen vörös volt, de a szemében olyan erős vágy csillogott, hogy… nem tudtam magam visszafogni, és újból megcsókoltam, talán még valamivel durvábban is. Nem igazán tudtam ellenállni neki, és lassabban csókolni. Valahogy az a tekintet egészen új érzelmeket hozott ki belőlem. Irányíthatatlan voltam…