10. fejezet

10. fejezet

Zavarodottság

Tesi után az öltözőben többször Midorimara sandítottam, de egyszer se tűnt úgy, hogy rám nézett volna. Olyan furcsa nekem ez az egész. Egyszer úgy tesz, mintha érdekelném, máskor meg mintha nem is léteznék… Ahogy ezen gondolkoztam, akaratlanul is remegtek a kezeim cipőkötés közben. Nem akarom, hogy az emberek ilyen könnyen ezt tegyék velem!

Már a teremben voltam, mikor eszembe jutott Kichairo. Francba! Egész nap eddig rájuk se néztem! A csengetés nem volt messze, így a teljes órát magamban rágódva tölthettem, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen! Aztán megint Midorima viselkedése jutott eszembe. Ahogy ránéztem, csak azt láttam, ahogy feszült figyelemmel ír a füzetébe. Tényleg csak én érteném félre az egészet? Már egy ideje csak bámultam őt elgondolkozva, mikor láttam, ahogy a szemüvege megcsillan, és rám néz. Elkaptam a tekintetem, és éreztem, hogy a pulzusom megint az egekben jár. Akkor mégis lehet vele valami! Vagy persze elképzelhető, hogy a hosszas bambulásom rá, felkeltette az érdeklődését. Mi van akkor itt?

- Seijuurou! Utoljára kérdezem – hallottam meg a tanár hangját a háttérből. – Képes lenne figyelni az órámon, avagy szeretne írni egy barátságos kis dolgozatot?! – te jó ég! Ez egész eddig hozzám beszélt? Akkor lehet, hogy csupán ezért nézett rám… Mindenesetre gyorsan felálltam, és mély bocsánatkéréssel eleget tettem a tanár kérésének, tehát minden erőmmel próbáltam az órai anyagra koncentrálni. Nem ment egykönnyen.

Egészen óra végéig egyszer se mertem visszanézni Midorima felé, mert attól féltem, hogy megint leragadnak a gondolataim. A kicsengetés egészen áldottan hangzott. Meg kell keresnem Aominet és Kichairot! Miközben léptem ki a teremből, a tanár utánam szólt, hogy maradjak.

- De tanárnő! Sietnem kell! Fontos dolgom van! – próbáltam elkéredzkedni.

- 15 évesen már képesnek kéne lenned visszatartani – nem pont erre gondoltam… - Ez is fontos, tehát kérlek, ülj le ide! – mutatott egy padra. – Azt hallottam, hogy mostanában gondjaid vannak. Mi több, még kosáredzésre se jársz, pedig három hét múlva kezdetét veszi a Téli Kupa! Eddig azt hittem, ez nem hat ki a tanulásodra is, de mivel ma ezt láttam, elgondolkodtam… És ha úgy érzed, tudok valahogy segíteni, én megteszem. Persze az illem keretein belül!

- Köszönöm Tanárnő, de csupán fáradt vagyok. Nagyon sajnálom, amiért megzavartam az óra természetes menetét – hajoltam meg, majd miután nem szólt többet, elköszöntem, és rohanhattam a következő órámra.

Végeredményben nem volt szünetem, amiben kereshettem volna őket, így a tanítás után egészen kétségbeesetten futkároztam fel s alá, hogy meglegyenek. Nem a tetőn voltak, ami meglepett, hisz Aomine ott szokott lenni a nap 80 százalékában. Az udvaron kisebb csoport álldogált a focipálya melletti résznél. Ott 100 méteres síkfutást szoktunk futni, aminek nem szokott nagy közönsége lenni, így volt egy gyanúm, hogy valami történik. Nem is tudtam, hogy jogos e, hogy meglepődök, hogy Aomine dobált egy nyálas teniszlabdát Kichaironak, aki készségesen rohangált oda-vissza. A legtöbb „néző” lány volt, és arról áradoztak, milyen édes is, ahogy fut. Épp láttam, amint Aomine egy hatalmas dobással elhajítja a labdát, és a kiskutya már rohan is utána. Zavart, hogy nem figyel rá oda kellőképp. Szegénynek úgy lógott a nyelve a kifulladástól, hogy szinte már elbukott benne. Így kiléptem a tömegből a placcra, mire Kichairo meglátva szaladt is hozzám. Aomine pár pillanat múlva követte:

- Akashi! A kutyádnak egész rajongótábora lett – vigyorgott a képembe. – Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mekkora mázlista az, aki kutyának születik. Ennyi jó nő körbeveszi… meg ilyen kis cuki pofa a gazdija is! – belecsípett az arcomba, mire felnyüsszentem. – Hát nem ennivaló! Úgy nyöszörögsz Te is, mint egy kiskutya. Milyen édes! – erre megsimogatta a fejem tetejét. Totál kínos volt. A suli egy része azt nézi, amint Aomine úgy kezel, mint egy állatot… - Ne légy már ilyen kis szégyenlős, Akashi! – közelebb hajolt, hogy a nyakamban éreztem már a leheletét. - Ha valami nem tetszik, harapj vissza! – súgta a fülembe. Megint átfutott rajtam a borzongás. Ne már! Ennyire nem tudok uralkodni magamon? El kell tűnnöm innen! De megharapni nem fogom… a vállamon volt az egyik keze, de igazából nem fogott. Így csak leráztam magamról a kezét, majd Kichairot felkapva elsétáltam. Még hallottam, hogy Aomine röhög egyet, majd láttam, ahogy a tömeg ezennel szét is oszlik.