37. fejezet

37. fejezet

Mint egy király?

Koiki miután befejezte a zuhanyzást, egészen zavarban tette meg azt a pár lépést a fürdő és a szobám között egy szál törölközőben, mire közöltem anyával, hogy gyorsan adok neki valami alvóscuccot, aztán folytatom a mosogatást. De ő csak mosolyogva mondta, hogy menjek csak, majd ő befejezi… Tényleg nem látom semmi nyomát annak, hogy negatívan vélekedne a srácról. Sőt! Egyszerűen imádja!

Besiettem Koiki után, aztán magunkra csuktam az ajtót is. Biztosra vettem, hogy van pár percünk, míg nem zaklatnak minket. Csak hagyják, hogy felöltözzön! Most is kétségbeesetten álldogált a szoba közepén és zavartan babrálta a törölközőt… Ettől megszületett bennem a gondolat, hogy megint leteperjem, de… nem szabad. És nem biztos, hogy képes lennék amúgy is most bármi komolyabbra… Mindenesetre megálltam előtte, aztán a derekánál körbefontam a kezeimmel. Miközben magamhoz húztam, ő is kicsit elvetette az aggodalmait, és átölelt. Pár másodpercre még mélyen a szemembe nézett, aztán amint kezdtem közelebb hajolni, behunyta a szemeit és résnyire nyitotta a száját. Végre újra megcsókolhattam! Gyengéd volt, de mégis úgy éreztem, Koiki teljesen határozottan és érzelmesen fogadja! Mikor az ajkaink újra elváltak, még hosszan akartam csupán ölelni őt, de néhány pillanat után megint feszült lett.

- Akashi-sama! – a vállamra hajtotta a fejét – Ha itt lesz az unokatestvéred, akkor is tudunk így lenni?

- Fogok találni rá alkalmat, bárhogy is legyen! – mondtam határozottan, bár elképzelni se tudtam, holnaptól mennyire fog változni az életem, ha Akasaku megérkezik…

- Akashi! – kopogott anya az ajtómon – Ha Furihata-kun felöltözött, kijönnétek mindketten egy kicsit? – Koiki már a kopogásnál riadtan elengedett, aztán amint én is leengedtem a kezeim a derekáról, el is lépett mellőlem.

- Persze, anya! – kiáltottam ki, majd halkabban mondtam a srácnak – Semmi gond nem lesz, nyugi! Ígérem! – erre zavartan mosolygott – Akkor gyorsan keresek neked valami ruhát – azzal már ki is húztam egy fiókot. Koiki végig ugyanazon a helyen állt, míg a kezébe nem nyomtam egy pólót és egy alsógatyát. Leültem az ágyamra, és ránéztem, mire ijedten elfordult… tényleg nehéz néha megérteni… ne most kezdjen el szégyenlősködni... Igazából így se volt vele bajom. Ez a srác hátulról is jól néz ki! Nagyon jól… a szeme sarkából hátranézett, miközben a gatyát kezdte felhúzni. Azt hiszem elég feltűnően bambultam, mert riadtan visszafordította az arcát, és egyre sietősebben kapta magára a ruhákat. Francba, hogy ilyen sötét van! Biztos most is totál vörös…

- Öhm… Készen vagyok – mondta, mire felugrottam az ágyból, majd egy gyors homlok puszi után, a kezét megragadva kihúztam a szobából.

- Na, végre! – nézett végig rajtunk anya – Mit csináltatok ti ennyi ideig? – remélem csak költői kérdésnek szánta… - Na, de akkor azt kérdezném, hogy Furihata-kun! Most vittem oda a vendégszobába az ágyneműt. De nézd meg kérlek, hogy minden megfelel-e úgy, ahogy van, vagy szükséged van még valamire? – nem vártam volna anyától, hogy külön szobába rakja tőlem… ez aljas húzás! Talán tényleg sejt valamit? Vagy alapvető dolog ez, ha átjön egy barátod? Hiányosnak érzem ilyenkor a gyerekkorom… az ilyenekről semmit se tudok…

- De… miattam nem kell ilyen nagy felhajtást csinálni… - kezdte Koiki – elalszok én Akashi-samaval is…

- Jaj, de aranyos vagy! – egy pillanatig azt hittem, hogy jól meg is ölelgeti, miközben ezeket mondja… - „Sama”-zod Akashit? Te tényleg egy rendes fiú vagy! – remélem, hogy ebben az is benne van, hogy „tehát tökéletesen elfogadok bárminemű közelítést is a fiam felé”! – De visszatérve az eredeti témához; akkor nem akarsz a vendégszobában aludni? Pedig olyan szépen odakészítettem mindent! – néha elér anya egy olyan határt, aminél úgy érzem, mindjárt az arcába ordítom kertelés nélkül a véleményem. Nem volt elég egyértelmű neki, hogy velem akar aludni?! Koiki túl jó lelkű, hogy ezek után ragaszkodjon a véleményéhez, márpedig nekem ki kell állnom érte! … is!

- Anya! Azt mondta, velem alszik! – már megint mindent elbaszok! – Holnapig szépen kéne hagyni azt a szobát, hogy Akasaku ne kifogásolja… – remélem kellően tématerelően sikerült a dolog…

- Akashi! Hadd döntse már el Furihata-kun! – szidott le anya – Ne viselkedj úgy vele, mintha valami alattvalód lenne! – alattvaló??? Dehogy viselkedek úgy vele! Bár… erőszakoskodom vele… nem veszem figyelembe a mondanivalóját, ha az az én érdekeimmel ellen megy… és már nem először egészen nyíltan olyat tettem, aminek ő az ellenkezőjét kérte… arról nem is beszélve, mikor kis híján megfulladt attól, hogy a szájába élveztem… természetesen ott is akarata ellenére…

- Öhm… Én igen is örülök annak, hogy Akashi-sama ilyen – szólalt meg Koiki is végre – Ő ezzel csak segít nekem! Ha Ő nem lenne, akkor én nem tudnék döntést hozni magamtól semmiben! És Ő azt is tudja, én mit szeretnék, így rossz döntést nem tudok hozni! – ennyit egyhuzamban beszélni nem is tudom, hallottam-e már… mindenesetre ezzel a kis monológgal újból elkápráztatott és megnyugtatott kissé, hogy mégsem vagyok annyira megvetendő, mint hiszem magamról! Persze lehet, hogy icipicit túloz, de ne vesszünk el a részletekben!

- Ó! Hát… ez esetben átvigyem a matracot Akashihoz? – anyát is kicsit megzavarta az erőteljesebb hangszín és nyíltság.

- Nem kell, köszönöm! Tényleg tökéletesen megfelel, ha… - Koiki egy pillanatra zavarba jött, aztán megint bizonytalankodva folytatta – ha egy ágyban… alszunk…

- Áh, persze! – mosolygott most már anyukám is zavartan a srácra, aztán kicsit feléledve mondta – Akashi! Zuhanyozz le gyorsan, addig én befejezem a mosogatást Furihata-kun társaságában! – mit akarhat tőle? Kicsit félek itt hagyni anyával egyedül… De mit tehetnék mást? Még abban reménykedtem, Koiki azt reagálja erre, hogy fáradt, és menne aludni, de sajnos e helyett beleegyezően bólintott egyet félénken – Nagyszerű!

Magamhoz vettem a ruháim, aztán amint beértem a fürdőszobába, próbáltam a lehető leggyorsabb iramban levetkőzni, hogy ne történjen szegénnyel semmi kellemetlen…