2. fejezet

2. fejezet

Segítségadás

Ez a nap valóban hosszúnak ígérkezett. Lényegében minden ugyanúgy zajlott, ahogy bármelyik nap, de közben gyakran elgondolkoztam, hogy hogyan is sikerült ilyen őrült dolgokat kigondolnom reggel. Ez az egész teljesen lehetetlen, tehát nincs! De valahogy mégis úgy éreztem, hogy jó lenne, ha ez a „másik Én” tudna valami hasznosat tenni értem. Minden napom csupán sóvárgás Momoi után. Velem beszél a legritkábban az egész csapatból.

Kisevel lóg sokat és Aominevel. Mármint inkább Aomine az, aki folyton koslat utána. Kicsit irigy is vagyok rá talán… már amiért képes ennyire nyíltan utána járni. Midorima valamiért szintén gyakran beszélhet vele. Murasakibara pedig szinte minden nap elkíséri hazafelé, mert arrafelé van valami csokoládébolt… Azonban én, ha beszélek is vele, csak stratégiákat rágunk át meg néha segítenem kell neki a tanulásban. Ez szépen és jól hangzana, ha nem lenne mindenből tényleg ennyire… rossz tanuló. Általában az efféle tanulásoknak az lett a vége, hogy ő leült egy padra és levelezgetett a telefonján, míg én a házi feladatát írtam vagy épp egyszerűen megérthető és kezelhető puskát gyártottam neki. Akkor szívesen tettem ezeket, de utána mindig éreztem, hogy igazából az egész idő alatt csak kihasznált… De ez a következő kéréséig mindig elmúlt, és én ugyanúgy megtettem érte minden tőlem telhetőt.

Az edzés után a csapat elugrott egy fagyizóba. Szokása Momoinak idejárogatni. Általában Aominevel jött, de néha az egész csapatot elhívta. Nem nagyon voltam oda a fagyiért, de ezeket nem akartam kihagyni mostanában. Momoi mindig epreset kért, így bár annak teljesen műanyag íze is volt, én is olyat vettem. Ahogy a csomagolást kidobtam, és szépen lassan elkezdtem enni a fagyit, hirtelen Kise belenyalt, majd rám vigyorgott, és kijelentette:

- Hm… finom – éreztem, ahogy a bal kezem ökölbe szorul, majd az egy pillanat alatt csendesen bennem lejátszódó ordítás után, megnyugtattam az idegeim;

- Ryouta, ha nincs komoly gond a látásommal, akkor arra tudok következtetni, hogy a Te kezedben egy ugyanilyen ízesítésű és márkájú fagylalt van. – erre zavartan leellenőrizte, majd mosolyogva visszanézett. – Tehát minek kellett az én fagyimba belenyalnod?!

- Olyan fincsinek nézett ki, hogy nem bírtam megállni – válaszolta, ahogy a feje tetejét vakargatta fél kézzel. Talán zavarában??

A látványt már megszoktam, hogy Kise, Aomine vagy Momoi bele-bele kóstol a másik fagyijába… De hogy az enyémbe! Méghozzá Kise! Méghozzá úgy, hogy ugyanolyan van nála is, tehát nincs logikus magyarázat arra, amit tett!

Hazaérve az előző naphoz hasonlóan bedőltem az ágyamba és próbáltam elaludni. De képtelen voltam rá. Így kimentem a konyhába, és ittam egy pohár vizet, majd a konyhapultra támaszkodva mély lélegzeteket véve próbáltam kicsit pihentetni magam. Enyhén fájt a fejem. Nem tesz jót nekem az édesség… legalábbis ez a fagylalt nem kellett volna.

- Attól, hogy ezt csinálod, nem kerülsz közelebb a csajhoz – hallottam meg a hangot mögülem. – Ne segítsek akkor?

- Mondd, mégis hogy tudnál nekem segíteni? – kérdeztem.

Erre, talán válaszként, megölelt hátulról és a nyakamba harapott. Mikor pedig fel akartam ordítani, hogy ezt k*rvára fejezze be most azonnal, beleerőszakolta a nyelvét a számba! Nem tudtam, mit is kéne tennem. Mármint, hogy hogy is jelezhetném neki, hogy hagyjon békén. De még semmit nem találtam ki, mikor abbahagyta.

- Lehetnél kicsit élettel telibb, Akashi – suttogta a fülembe. – Neked is jobb lesz úgy – végignyalta a nyakam. Vagyis… ha úgy vesszük; végig nyaltam a nyakam??? – Ne legyél már ennyire zavarban! – elkezdte harapdálni a fülemet. – Nagyon cuki ám, ahogy így elpirulsz – megnyalta az arcomat. MIT TEGYEK??? – Hát akkor, ha nincs ellenvetés… - suttogta alig hallhatóan, mire meg akartam szólalni, de már késő volt…

A konyhakőre rántott! Pontosan nem is tudom, miféle pózban voltunk, de azt hiszem, ő ült mögöttem, én pedig mint valami rongybaba, feküdtem el félig-meddig az ölében. Persze a két keze még mindig a derekam köré volt fonódva. A nyakamon éreztem a lélegzetét. Az egyik kezét lassan végigsimította a derekamtól a nyakamig, közben a pólómat is felhúzva. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó… mindezt túl nagy beleéléssel csinálja. És ekkor elgondolkoztam rajta, hogy most lényegében lelkem mélyén annyira bánt, hogy nem tudok mit kezdeni Momoijal, hogy egy képzeletbeli személlyel „játszadozok”? Aki mind-e mellett még ugyanúgy is néz ki, mint én??? Ha legalább Momoi lenne… de ez is, milyen perverz lenne már!? Ha egy képzeletbeli Momoijal tenném mindezt!?

- Hm… nem is vagy Te annyira puhány, Akashi – suttogott bele a fülembe, miközben… MI??? A keze egészen rossz helyre tévedt! A hirtelen cselekvési vágynak az lett csak a következménye, hogy minden tagom megfeszült egy pillanatra. – Ne félj! Nem foglak bántani… nagyon…

A jobb kezével a mellkasomnál tartva szorított magához, míg a másik keze a gatyám alá nyúlt… ez… ez beteges. Képzeletben így magamra mászok??? Közben egyre inkább a nyakamat harapdálta és… nagyon tudta, hogy én mit… és hogy szoktam… Most már tuti biztos, hogy ez tényleg csak valami beteges, perverz képzelgés! De bármennyire is beteges ez az egész, azért… nem rossz. És sokkal jobb így… mint egyedül. Miután pedig, ez az egész csak valami őrültség, miért ne hagyhatnám? De még mielőtt elmentem volna, hirtelen abbahagyta! Pont mikor megadtam volna magam az egésznek.

- Akkor most folytassuk valahogy máshogy, Akashi! – suttogta, és belenyalt a fülembe.

Hogy máshogy akarná folytatni? Ránéztem, de csak azt vettem észre, hogy már nem az ölében vagyok, hanem alatta! Levette a felsőjét, majd az enyémet is, most már teljesen. Egészen közel hajolt az arcomhoz, majd gondolt egyet, és leszállt rólam. Egy pillanatig még vágyakozva néztem utána, majd kicsit már végre magamhoz térve lenyúltam az elcsúszott alsómhoz. Gondoltam, most már befejezem akkor én. De egy szempillantás alatt lefogta a kezeim, aztán fél kézzel mutatóujját felmutatta mintegy megróva engem ezért a felelőtlenségért.

- Ne hidd, hogy csak ennyi volt! Nem hagyok félbe semmit – vigyorgott rám.

Meztelen volt. És hát… nem tűnt túlzottan impotensnek… Mire feleszméltem, már le is cibálta rólam az alsógatyám. A leszedett ruhadarabot elhajította. Még láttam, ahogy a kávéfőzőn landol, majd hirtelen megéreztem, ahogy ah… farkah… És ekkor elhatároztam, hogy ha valaha is sikerül összejönnöm Momoijal, sosem fogom erőltetni az anált… Egyszerre volt őrületesen fájó és… hát… azért jó is. De valahogy sárgaszemű énem nagyon durvának tűnt. És mégis, végeredményben… attól mentem el, hogy ez a képzeletbeli alak a seggembe… élvezett…

- Látod, hogy megsegítelek, Akashi – nyalta le a szám széléről a kibuggyant nyálat.