30. fejezet

30. fejezet

Elegem van ebből!

Pár perccel később azt kellett észrevennem, hogy együttműködően padlót törlök, miközben a srác mosolyogva pislog a hűtőnkbe. Azt kérte, a vásárlást hagyjam rá, én meg voltam is olyan hülye, hogy belemenjek csak a gyorsabb munkavégzés miatt… kicsit elszégyellem magam az egészen, de akkor is Koiki a hibás, amiért folyamatosan nagy kutyaszemekkel pislog rám!

- Akkor azt hiszem, kész is a lista! – emelt fel diadalittasan egy papír fecnit – Ha visszajöttem, felváltalak és akkor pihenhetsz egy kicsit! – mióta jött rá ez a munkabeosztogatási kényszer? – Na, szia!

- Koiki! – ragadtam meg az ingénél, majd velem egy szintre húztam – Köszönöm, hogy segítesz! – már megint mi a fészkes fenéről beszélek?! Totál kiakaszt ezzel az egésszel…

- Öh… szívesen, Akashi-sama – pirult el, mire elengedtem – Sietek vissza, ígérem! – intett, miközben még a kabátja zipzárját próbálta felrángatni.

Jobb srácot nem is találhatnék nála! Aranyos, kedves és szorgalmas is. Bár arra kíváncsi lennék, hogy mit akar kezdeni a saját módszerű bevásárlással… általánosságban a szüleim vásároltak, mert ők tudták, mire van szükség… bár nálam még mindig valószínűbb, hogy felülteljesít Koiki. Azonban ki tudja, nincs e valami rossz, családi szokása étkezés terén?

Miközben ezeken gondolkoztam, fel se tűnt, hogy milyen rendesen feltakarítom a padlót. Mire a srác visszaért, már csak az ebédlő egy kisebb része és a konyha hiányzott.

- Most aztán megleptél, Akashi-sama! – nézett rám mosolyogva Koiki, miközben két szatyrot az asztalra rakott. Mit hozott ez??? Kicsit talán félreértette a hétvégi bevásárlás fogalmát? – Mi a gond? – pislogott rám értetlenül, míg én a szatyrokat bambulva gondolkoztam a tartalmukon – Majd főzök valami vacsit, mire a szüleid hazaérnek! – mosolygott rám, mire feltápászkodtam, és a konyhapultra támaszkodtam mindenféle menekülési útvonalat elzárva előle.

- Nem – mondtam határozottan neki, mire egy pillanatig rémülten nézett.

- Persze csak miután mindennel végeztünk… - fordította el vörösen az ablak felé az arcát – Én befejezem a padlót, de addig…

- Nem – a kezeimet közelebb vittem a pult mentén egymáshoz, egészen addig, míg szorosan nem feszült a srác oldalának mindkét alkarom.

- A… Akashi-sama! – remegett a hangja, de reményeim szerint őt is az izgalom fogta el – Előbb be kéne fejeznünk, amit elkezdtünk.

- Én is ezt mondom – suttogtam a füléhez hajolva, majd finoman megharaptam. Éreztem, ahogy egy pillanatra megborzong – És ha ennyire ellenállhatatlanul elpirulsz előttem, akkor ne hidd, hogy képes leszek abbahagyni – megint totál zavarban volt.

Igazán bevallhatná magának, hogy ő is ugyanezt akarja. A körbezárást lassan öleléssé változtattam, de Koiki mozdulatlan maradt. Próbáltam az egyre szorosodó ölelést keresztezni egy kis tapival, mire végre a srác is úgy tűnt, feladja az ellenkezést. Ez esetben, ha jól sejtem; „szabad a pálya”! A fülétől elindulva gyengéd csókokkal elláttam a nyakát, majd egy jóval vadabb csókkal befejeztem a sorozatot a szájához érve. Koiki is egyre élénkebbnek tűnt, aminek következtében cseppet felgyorsítottam az eseményeket… Leengedtem az ölelést, majd a csuklóját megfogva a szobámba húztam. Az ágyra löktem, majd teljesen rámásztam. Újabb csóközön közepett elkezdtem kigombolni az ingjét, majd elindultam lefelé a testén. Még mindig vörös volt, de az arckifejezése alapján tökéletesen megfelelt neki a helyzet. Finoman játszadoztam a mellkasán, miközben fél kézzel a saját ingemtől is elkezdtem megválni. Miután rólam lekerült az ing, a srácról is lehúztam most már véglegesen, aztán újra megcsókoltam. Egyszerűen megőrjített mindene: a félénk, de egyre tüzesebb csókjai, az a zavartságában elvörösödött arca, az a meleg, barna tekintete, amely bármikor rám nézett, egyre mélyebben megérintett és a lelkembe égett, és igazából az egész valója!