8. fejezet

8. fejezet

Mennyi baj van egy kutyával?

Kissé meglepett, de végül is megnyugtatott a tény, hogy a szüleimet egyáltalán nem zavarta Kichairo. Mi több, anya külön lelkendezett miatta, hogy végre lesz egy barátom… ez kicsit szíven ütött. Hiszen vannak barátaim! A kosárcsapat azt leszámítva, hogy gyakran az idegeimre megy, illetve mostanság minden tagja furcsán viselkedik, én barátaimként tekintek rájuk. Most pedig Koikival se hiszem, hogy rossz lenne a kapcsolatom… Persze meg kell hagyni, hogy olyan igazi barátom jelenleg nincs, de akkor se hiszem, hogy pont egy kutya lenne a lelki társam!

Mindenesetre apa kijelentette, hogy Kichairo csak néhány éjszakáig maradhat a házban, utána pedig az udvaron készít neki valami fekhelyet. Holnap pedig én fogom beszerezni a kutyatartáshoz szükséges cuccokat és a kajáját, illetve állatorvoshoz is el kell majd vinnem. Anya, amíg apa a dolgokat írta össze, mit is kell majd pontosan vennem neki, színes kendőket próbálgatott Kichairo nyakára. Egy ideig még úgy tűnt, a kutyát érdekli is a dolog, de gyorsan ráunt, és ahelyett, hogy hagyta volna magát, elkezdte szétrágni őket. Anya erre gyorsan nyugton hagyta és a kendőit vissza is pakolta a helyére. Addig Kichairo az ágyam szélén várakozott. Nagy, meleg, barna szemeivel engem vizslatott, de türelmesen várta egy helyben, amíg én oda nem megyek hozzá. Beadtam a derekam, és leültem mellé az ágyra, mire rögtön az ölembe kuporodott. Csak feküdt ott hosszú percekig, én pedig figyeltem. Hamarosan megjelent apa a listával, és lerakta a cuccaimra. Bármennyire is próbálta figyelmen kívül hagyni, láttam a szemeiben, hogy el van kápráztatva Kichairotól. Valóban gyönyörű kölyök volt. Talán nem volt épp fajtatiszta, de egyértelműen egy erős testfelépítésű, tömött bundájú kutya volt. És olyan békésen aludt. Bűnnek tűnt szinte, mikor idővel kivettem az ölemből, hogy ledőlhessek aludni, ezzel felzavarva őt. De minden zajongás nélkül lefeküdt mellém a takaró szélére. Először azt hittem, még zavarni is fog, hogy pár centire az arcomtól alszik, de valójában jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül.

Reggelre azért cseppet megváltozott a véleményem a kutyával való alvás felől, ugyanis öt óra tájban Kichairo a fejemre mászva ébresztett, ami még elviselhető lett volna, ha miközben felkelek, nem tenyerelek az ágyam szélén keletkezett tócsába. Egy elharapott káromkodás után lehelyeztem őt a földre, majd kitámolyogtam a mosdóba. A kutya végig követett, ami addig nem is zavart, amíg nem ült le a mellékhelyiségben, és kezdte el figyelni, hogy mit csinálok itt. Nem igazán az volt az egészben kellemetlen, hogy valaki nézett, hanem az, ahogy nézett! Lehet, hogy csupán fáradt vagyok, azért sikerül még a kutya szemeibe is perverz csillanást látnom, de akkor is! Miért kell neki tőlem fél méterre leülnie, és figyelnie?

Mivel visszaaludni nem tudtam, és abban az ágyban most valahogy nem is akartam, megreggeliztem és Kichaironak is adtam egy keveset a tegnapiból, amit anya neki készített. Rendes volt és türelmes. Talán az én hibám, hogy nem gondoltam végig, hogy egy szobatisztátlan kutyát legalább vigyek ki, mielőtt az ágyamba engedem. De már késő…

Összedobtam a cuccaim, majd nyakörv gyanánt egyik egészen kiskoromból maradt sálamat ráadtam. Hisz ha elviszem a suliba, nem hagyhatom csak úgy minden jelzés nélkül kóvályogni. Még sötét volt, de nem nagyon volt kedvem itthon tengeni még sokáig, így elindultunk Kichairoval a suli felé. Az ölemben vittem, mint tegnap Koiki. Útközben azonban elmerengtem rajta, hogy mit kezdek a kutyával az órák alatt? Nem fogja csendben végig ülni az órákat, de nem hagyhatom ott valahol csak úgy sem!

De amint beléptem az iskola kapuin, meg is láttam a megoldást; egy pad háttámláján ült és elmélyülten lapozgatott egy magazint. Ő lesz az én emberem!