Prológus

Prológus 

A nevem Seijuurou Akashi. 15 éves, 158cm, 64kg, AB vércsoportú, point guardian tagja a Teiko Alsó Középiskola Kosárlabdacsapatának. A kosármagazin úgy szokott emlegetni, mint „a Teiko királya”. Nem ismernek. Azt hiszik, úgy irányítom a csapatot, ahogy épp kedvem tartja, és bármelyiküket megkérném valami őrültségre, megtenné. De először is; csak is olyan utasításokat adok ki nekik, amik ésszerűek, másodszor pedig feleannyi tekintélyem sincs a Teikoban, mint hiszik! Ennyi arrogáns alak között esélytelen, hogy bárki is képes legyen komolyan irányítani a csapatot. Én csupán megpróbálom, illetve a meccseken, mikor valamivel komolyabban veszik a dolgokat irányíthatom valamilyen szinten őket. De akkor is ott van az az esztelen zabagép, Murasakibara, a mindenbe beleszóló Midorima, az az idegesítő öntelt, Aomine és az a folyton nyávogó plázacica, Kise… Kibírhatatlanok.

Ha nem ez lenne az utolsó évünk a Teikoban, valószínűleg már otthagytam volna őket a szétszórt kosártudásukkal. De egy valami, vagyis inkább valaki mindig visszatartott az efféle gondolatoktól. Nem hagyhattam ott a csapatot, mert egyedül képtelen lett volna megbirkózni ezzel a rakás őrülttel. Igazából sosem tűnt fel igazán, milyen aranyos, míg meg nem láttam egyszer Aominevel veszekedni. Arca teljesen kipirult, és végre kiengedte a hangját. Messze voltam tőlük, és nem nagyon figyeltem oda arra, hogy min is veszekednek. Csak néztem a majd egy fejjel alacsonyabb alakot. Aztán feltűnt hirtelen, hogy Aomine nem csak az idegesítő nemtörődöm hangnemében beszél, hanem valami egészen olyanban, amit tőle még sosem hallottam! Túl közel álltak egymáshoz! És a magasabb már szinte a falhoz nyomta Őt! Oda akartam menni, hogy közbeavatkozzak, de nem tudtam mozdulni. Aomine már majdnem teljesen a falnak szorította. Két karja a másik vállai felett közvetlenül támaszkodtak, mikor kapott egy pofont, és az alacsonyabb alak zokogva elrohant. Futottam volna utána, de valami azt súgta, talán mégse kéne… Aomine egy pillanatig meglepődve állt ott, majd egy vállrándítással zsebre vágta a kezeit, és szépen lassan kisétált az épületből. Pár másodpercig még elmélyülten figyeltem a helyet, ahol nemrég voltak, majd észbe kaptam, felvettem a pulóverem, majd megragadtam a kosárcuccomat, és én is elindultam hazafelé.

Másnap úgy tűnt, semmi sem változott Aomineék között. Ugyanaz az adás ment, ami mindig is. Bár én beleláttam valami gyűlölködő pillantást azokba a gyönyörű, világos szemekbe…