20. fejezet

20. fejezet

A közös fürdés

A legszívesebben még órákig csak ott feküdtem volna egyhelyben. És igazából ha Koiki nem kezd el piszkálni óvatosan, talán nem is nagyon mozdultam volna meg még egy darabig.

- Akashi-sama! – a fejét a mellkasomra hajtotta, miközben beszélt. – Nem kéne, hogy a szüleid így találjanak minket…

- Csss… - csitítottam el az arcát cirógatva. Igaza van, de képtelen vagyok most feltápászkodni innen. És olyan jó, hogy itt van velem! Azonban azért nem sokára rájöttem, hogy nagyon is igaza van, és ennyire csak ne legyek ráérős! – Megfürdetlek gyorsan – jelentettem ki rögtön, miután nagyjából visszatért az alapszituáció, amiből kiindultunk.

Feltérdelt, és bólintott. Óvatosan én is ülőhelyzetbe tornáztam magam. Igazából egy-két kába perc után kifejezetten friss voltam, azt hiszem. Megnyitottam a zuhanyt. Míg vártam, hogy kicsit felmelegedjen a víz, Koiki mellém lépett, mire gyengéden átöleltem, és kapott egy csókot a homlokára. Hozzám bújt.

- Akashi-sama! – suttogta, miközben a vállamra hajtotta a fejét.

- Hm? – néztem le rá kérdően. A szívverése éreztem, hogy megint felgyorsul. Ugye nem akarja, hogy az előbbit folytassuk most? Képtelen lennék rá! Így is, az elmúlt pár órában már másodszorra mentem el…

- Szeretlek – kicsit elhaló volt a hangja, de mégis őszintének tűnt. Valahogy ettől megint boldogabbnak éreztem magam. Elé fordultam, és újra megcsókoltam. Próbáltam minél inkább éreztetni vele, hogy hasonlóan érzek én is, de valahogy kimondani képtelen voltam… Féltem, hogy az én számból üresen hangzana, pedig tényleg eszméletlen érzés, mikor Koikivel lehetek!

A csók végén beálltunk a zuhany alá, és finom mozdulatokkal végigmostam az egész testét. És bár elmondása szerint nagyon örült ennek az egésznek, mégis iszonyatosan fáradtnak látszott. Magától, őszintén szólva, semmit nem kezdett. Ha megcsókoltam, lágyan viszonozta. Ha megöleltem, ő is átkarolt. De valahogy mégis erőtlennek tűnt, míg én egyre élénkebbnek éreztem magam.

A fürdés után segítettem végigtörölni a testét, közben néhol el-elejtve néhány gyengéd csókot… Túl komoly reakciót nem váltott ki belőle, de bármennyiszer is a szemébe néztem, mindig mosolygott. Őszintén mosolygott! Az öltözködésnél pedig amint meglátta, hogy két alsógatyát adtam neki, minden szó nélkül felvette a bővebbet és a másikat felém nyújtotta. Tehát úgy vette, hogy az egyiket magamnak hoztam… Nem gond. Végül is választott. De vajon azért választott így, mert ő is hasonló gondolatokkal él, mint én, hogy a szűkebben akar látni, vagy csupán kényelmi célokból a bőt választotta? Mindenesetre engem most már annyira nem is zavar, hogy nem a szűket veszi fel, hisz még többet is láttam belőle, mint képzeltem…

Ahogy elhagytuk a fürdőszobát, Kichairo bújt is a lábunkhoz. Szegényről folyton elfeledkezek. Vajon mióta ült az ajtó előtt és várt ránk? Megvakartam a füle tövét, aztán gondolatban heves bocsánatkérésekkel felé, ott is hagytam, hogy Koikit lerakhassam aludni. A srác már totál kómás volt, és odakinn is kellően sötét volt, hogy rájöjjek, tényleg nem öt percet voltunk a fürdőben. A szobámban az ágyamba fektettem, és betakargattam, amitől megint enyhén rám jött a „Koiki egy kisgyerek” gondolat. Kapott egy homlok puszit, aztán lekapcsoltam a világítást, és én is bebújtam mellé. Felém fordult, aztán amennyire csak tudott, hozzám simult. A bal karommal átöleltem, a másikat a fejem alá helyeztem. Az övéi kettőnk között voltak a mellkasomnál. Pillanatokkal később Koiki már aludt, és én is lassacskán nem tudtam uralkodni az álmosság felett. Pedig így nem igazán tudtam elaludni, hogy ott fekszik mellettem a szerelmem…