41. fejezet

41. fejezet

Éhségtől űzve ordító vadállat

Lassan újra csóközönnel borítottam be a teste minden porcikáját, közben megszabadítva egy-két felesleges ruhadarabtól. Az eddigiekkel ellenben most kifejezetten csendben tűrte, és csupán a pillanatnyi megfeszüléseiből és a heves szívdobogásából tudtam kivenni, hogy igenis tetszik neki a dolog. Bár ebben a sötét, csendes éjszakában a gondolataim mélyén iszonyatosan meg voltam rémülve, hogy mennyire kihallatszhat minden lélegzetvétel, minden elfojtott nyögés, minden apró nesz, amelyet kiadunk… amennyire tudtam, próbáltam az ajtót szuggerálni, hogy zárva maradjon az éjszaka folyamán, és egyetlen kérdő tekintet se lessen be rajta. Hadd maradjon ez az egész titokban…

Jobban elkezdtem egy területre koncentrálni Koiki testén. Inkább csak kézzel játszadoztam rajta, mígnem a srác nem nagyon bírta tovább. Éreztem, ahogy a kezemre ráfröccsen az ondója. Ahogy öntelt mosollyal figyeltem a sűrű anyagot, amint lassan megadja magát a gravitációnak, és kisebb csoportokban gazdájára visszacseppen, éreztem, hogy megint szükségem lesz Koiki egyes szolgálataira… Talán a seggét ma már nem szívesen adná, de egy az utóbbinál energikusabb szopást igazán vállalhatna! Ahogy a pár másodperces anyagelemzésnek véget vetettem, hallottam a srác pihegését magam alatt. Eszméletlenül kívánom! Minden porcikáját! De elsősorban a szűk kis segglyukát… vajon mennyire akadna ki?

Lassú mozdulattal lenyaltam a kezemen maradt ondót, aztán a vállai fölött az ágyra támaszkodtam. Felnézett rám nagy szemekkel. És a gondolataim mélyén rémülten érzékeltem, hogy a gyönyörű, vágyak ezreiben égő tekintetből nem az én szemeim tükröződnek vissza! Egy vörös és egy sárga, vadállatként, éhségtől űzve ordító szem volt! Még mindig nem én irányítottam a helyzetet! Rettegek. Most ez a másik én meg is szállta már a testemet? Nem volt több időm ezeken agyalni…

- Furihata! – hajoltam a füléhez – Eszeveszettül kívánlak – miközben a szavak elhagyták az ajkaim, megint csókokkal borítottam be, bár most csak a mellkasa tetejéig mentem.

- Akashi-sama… mit akarsz, mit tegyek? – nyögte halkan Koiki. Az orraink összeértek, ahogy feleltem neki:

- Légy az enyém! Csak az enyém és senki másé! – ezt az elvárást egy forró csókkal folytattam. Már ha lehet ilyen helyzetben egyáltalán ’én’ személyben beszélni…

Közben a testem egészen a srácéhoz dörzsölődött. Pillanatok múlva felültem, és egy gyors mozdulattal megváltam a pólómtól, majd a gatyám is combközépig toltam, és visszafeküdtem az előbbi pozícióba. A hasánál és ágyékánál egészen izzadt volt. Ahogy a farkaink egyre tovább dörzsölték egymást, Koiki újra egészen kemény lett. De se perc alatt ezek után abbamaradt a játék, és egészen nyers s erőszakos mozdulattal, ahogy picit felemelkedtem róla, a hasára fordítottam a srácot. Ő egy pillanatra rémülten hátrapillantott rám, mire a jobb kezem mutató és középső ujját összefogtam, gyengéd csókot nyomtam rájuk, majd a kétségbeesett nézéssel nem is foglalkozva lassan behelyeztem őket. Koiki még mindig halk volt, de attól az erotikus kis nyögéstől egyszerűen éreztem, hogy ha eddig tudtam is volna uralkodni magamon, most már semmi se segítene szegény fiún… Ahogy az ujjaim egyre gyorsabban mozgattam, egyre erősebben rájuk szorított. Miközben csináltam, az arcához hajoltam, és azt súgtam:

- Furihata! Csak azt szeretném, ha mindenhol az enyém lennél! – ahogy ezt kimondtam, tudatosult bennem, hogy jelenleg nem teljesen én beszélek… Vagyis ha a másik énem most kitulajdonítja magának Koikit… akkor igazából már sohasem lehet az enyém?

- A… Akashi-sama! – hallottam a hangját egy-két kisebb nyögés közepett – Mindenem a tiéd, de… - nem fejezhette be a mondatot, mert oldalára fordítottam, és megcsókoltam.

- Az enyém vagy, Furihata! – azzal a nyelvemet végigfuttatva a gerincén kihúztam az ujjaimat, majd feltérdelve lassan elirányítottam a farkamat a srácon – Légy jó fiú! – azzal finoman nekikezdtem.