43. fejezet

43. fejezet

Soha többé nem adom magam át!

Enyhe lüktetést éreztem a karom felől. Ahogy felnyitottam a szemeimet, lassan kezdtek visszatérni a képek. Az ingemen több helyen alvadt, barnás vérfoltok voltak. Az öklömből kiálló üvegszilánkok sem festettek másképp. A kiszivárgó massza teljesen belepte őket. Ha megmozdítottam a jobb kezem ujjait, éles fájdalom hasított beléjük. A másik kezemmel óvatosan egy nagyobb darabkát fogtam meg, de amint finoman húzni kezdtem, összerándultam és felszisszentem.

- Francba! – tápászkodtam fel a csap szélébe kapaszkodva. A törött tükörbe néztem, de szerencsére csak magamat láttam. Megnyitottam a vizet, majd aláraktam a sajgó öklöm. A jéghideg víz kegyetlenül mart még jobban a húsomba. A fájdalomtól éreztem, hogy a szemem is bekönnyezik – Basszus! – ép kezemmel a csap szélét szorítottam. Mi a francot csináljak? Közben a kis ablak felé nézve, tudatosult bennem, hogy már reggel lehet. Fény áradt be kintről! Komolyan senkinek se tűnt fel, hogy itt vagyok? Koikinak sem? – Nem! Az nem lehet! – ha a tegnap estéért meg is gyűlöl… az nem én voltam! Nincs joga utálni engem miatta! Semmit se tehettem! Csakis Ő tehet róla… az a másik! – Most hol vagy, Te mocsok!? – miért üvöltözök? Úgyse jön elő, ahogy ismerem… - Te utolsó szemétláda! Hol vagy?! – kissé a haragtól és fájdalomtól elvakultan csapódtam az ajtónak, ahogy próbáltam valami biztos megállóhelyet keresni a kissé nehezen korrigálható mozgásomnak. A kilincs lenyomása után a fal mentén haladtam a folyosón, és mindent figyelmen kívül hagyva kerestem azt a rohadékot. Egyre idegesebb lettem, ahogy a sikertelen hadművelet haladt előre. Franc belé! Miért nem képes idetolni a mocskos pofáját?!

A kezemben a fájdalom szinte égetett. Kétségbeesetten próbáltam enyhíteni, az öklömet harapdálva, azonban ezzel csak azt értem el, hogy pár harapás után az ínyem is felszakadt egy kisebb szilánktól. Arról nem is beszélve, hogy egy-két sebből újra elkezdett folyni a vérem… Egyre idegesebb lettem. De közben valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy reménytelen, hogy megtaláljam a másik énem akkor, mikor akarom… A találkozásinkat mindig is Ő intézte…

Hamarosan a konyhához visszajutva végre pár pillanat pihenésre tudtam kényszeríteni magam. A pultra támaszkodva figyeltem, ahogy az államon végigcsorduló vörös cseppek a lapjára esnek, és kis tócsát képeznek lassan.

- Mi a f*szért kell elrontanod az egész kibaszott életemet? – a semmibe suttogtam csak – Miért akkor kell megjelenned, amikor végre úgy tűnik, történhet valami jó is velem? Miért kell eltulajdonítanod azt is, aminek most végre örülni tudtam? – de nem érkezett semmiféle válasz, csak a cseppek kopogtak egyhangúan néha a pulton – Mit akarsz? Hagyjam el Koikit is? Vagy ezt az egész elbaszott világot hagyjam a p*csába?! – a hangom egyre jobban emelkedett újból.

- Nem teljesen – mögülem jött a hang, mire rémülten néztem oda.

- Akkor… akkor mégis mit akarsz? – kérdeztem ijedten, mire mosolyogva rám emelte felemás tekintetét.

- Azt akarom, hogy a Te tested az enyém legyen – egy pillanatig azt hittem, ez alatt olyasmit ért, mint… mint az egyik első találkozásunknál, de a perverz vigyor helyett csak egy rémisztő mosolyt kaptam. Ezek szerint… máskor is szeretne „megszállni”? Nem! Azt soha többet nem akarom! Nem engedem meg neki! SOHA!!!

Ellöktem az útból, és a mosdóba rohantam. Magamra csaptam az ajtót, aztán rémülten néztem a törött tükörbe. Kintről halkan hallottam még, ahogy győzelemittasan kuncog, aztán megszűnt a hang is, mire az ajtóra kaptam a tekintetem. De minden csendes és mozdulatlan volt! Rémülten forgattam a fejem, de nem láttam. Valahogy nem tudtam nyugodt lenni! Bármikor eluralkodhat rajtam! Veszett módon kezdtem el figyelni a tükörben a bal szemem. Nem változott, de egyre feszültebbé váltam. Ha… amint sárga lesz, búcsút inthetek mindennek, ami kedves számomra… Ahogy a tükörbe feledkezve szuggeráltam a szemem, valahogy az ép kezem szinte magától cselekedve egy tenyérnyi szilánkra kulcsolódott… aztán éreztem, ahogy az üveg éle, miközben letörtem a tükörből finoman felmetszi a tenyerem. Majd a bal szememhez emeltem a szilánkot. A tekintetem rémült volt, de tudtam, hogy meg kell tennem a túlélés érdekében. Egy pillanatig még bátortalanul csak figyeltem, mit is akarok végrehajtani, aztán éreztem, hogy most megint én dönthetek, és így az üvegdarab másodpercek alatt befúródott a húsomba. Talán, ha még észnél vagyok, összerándulok és ordítok a fájdalomtól, de ehelyett csak mámor ittasan befejeztem. Néhány pillanattal később tapasztaltam meg a rémisztő képet; a saját kezemmel vágtam ki a szemem, és távolítottam el a testemtől. Soha többé nem kell ez a bűnös rész! Soha többé nem szállhat meg az a rohadék!