25. fejezet

25. fejezet

Elbóbiskolva

Az órákon többször felfigyeltem arra, hogy Midorima rám néz… az elején, mikor néha összetalálkozott a tekintetünk, még elpirulva elfordultam, aztán gyorsan rájöttem, hogy ez elég félreérthetően nézhet ki. Tehát pár alkalom után már kontrollálni tudtam magam, és próbáltam nem észrevenni. Az utolsó óra következett, ahol sajnos ő a padtársam. Így végképp nem fogok tudni a tananyagra figyelni! És a délutáni találkozásra se sikerült még olyan dolgot kitalálnom, ami kellően hangulatos lehetne…

- Úgy néz ki, egészen elkalandoztak a gondolataid, Akashi – hallottam meg Midorima suttogását.

- Mi? Dehogy! – kaptam rá zavartan a tekintetem – Csak elgondolkodtató volt, amit az előbb Kobayashi-sensei mondott.

- Mármint a hiányzókat illetően, vagy a lányok leszidására gondolsz? – nézett rám kérdően.

- Jól van! Mindig én se tudok az órára koncentrálni! – fújtam rá, majd karba tett kézzel hátradőltem.

Miért várja el tőlem mindenki, hogy időnként ne legyek pont olyan, mint máskor? Egy kis változás időnként elkelhet! De a kérdés, hogy mi legyen délután, még mindig megválaszolatlan… ha segítséget kérnék valakitől, akkor azzal mindenkit arra buzdítanék, hogy próbálja meg kideríteni, ki is az illető, aki miatt ilyet kérdezek… azt pedig nem tudhatják meg. Hisz megígértem Koikinek!

- Akashi! Már megint máshol jár az eszed – lökte meg Midorima a kezem.

- He? – néztem rá egy pillanatra, majd felfogva a dolgot, próbáltam előre felé nézve gondolkozni.

Igazából voltak ötleteim, de mind túl régimódi vagy gyerekes. Talán ha még egyszer elmennénk az állatkereskedésbe, akkor veszi a célzást, hogy megismételhetnénk? Vagy vigyem rögtön haza? Nem! Az túl rámenős… Netalán egy békés séta a parkban? Nem lehetünk elég közel… De hol lehetnénk úgy, hogy csinálhatunk bármit, mert biztosra nincs ott senki és közben még szép és meghitt is a környék? Valahogy burkoltan vajon meg tudnám kérdezni valakitől?

Óra után a tesicuccom felkaptam, majd siettem is átöltözni edzésre. Az öltözőbe belépve Murasakibara látványa fogadott. De nem egyszerűen csak Murasakibara! Egy szál alsógatyában ült a középső padon, az ölében persze egy kupac édességgel. Minden egyéb nélkül csak falatozott ott üldögélve.

- Atsushi? Talán valami gond van? – kérdeztem tőle, mire lassan felnézett rám, majd rántott egyet a vállán, iszonyatosan lassan lenyelte a szájában lévő falatot, majd megszólalt:

- Nem – egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy most engem akar felhúzni vagy tényleg ilyen hülye?!

- De hol vannak a ruháid?

- Ja. Azok eltűntek.

- Az hogy lehet? Egész nap egy szál alsóban flangáltál? – ez az ember időnként jobban az idegeimre megy, mint bármikor is gondoltam volna.

- Ja. Nem – egy hosszú, kellőképp idegbeteg nézésem után folytatta – Mikor bejöttem ide, elkezdtem átöltözni, de a tesicuccom eltűnt.

- És a rendes, iskolai ruhád?

- Az itt van. De nekem edzésem van.

Valahogy kezdtem úgy érezni, hogy Murasakibara igazából csak egy gonosz vicc valami felsőbb hatalomtól, és igazából az ember akkor jár a legjobban, ha nem vesz róla tudomást. Átöltöztem gyorsan, aztán mentem is a pályára.

- Akashicchi! – integetett a pálya közepéről Kise valami eszméletlen mosollyal.

- Akashi-kun? – pislogott rám Momoi is cseppet csodálkozva először – Akashi-kun! – most már inkább tűnt mérgesnek. Mikor odaért hozzám egy szép kioktatásban volt részem, illetve egy hosszú ’cserben hagyom a saját csapatom’ monológot kaptam. Aztán ahogy kicsit lenyugodott, megkérdezte: - És miért hagytad ki az edzéseket tulajdonképpen?

- Azt nem mondhatom el… - fordítottam lefelé a tekintetem, majd rájöttem, hogy sok mindent mondhattam volna, de ezzel tökéletesen elrontottam mindent. – De lehetne esetleg, hogy ma kicsivel hamarabb elmegyek az edzésről? – néztem rá.

- Mi az? Csak nem randid lesz? – rám mosolygott. Basszus, csak így telibe találni… - Mi? – Momoi szemei elkerekedtek – Tényleg randid lesz? – felcsillantak a szemei, majd előttem pattogva kezdett el faggatózni, hogy kivel, ismeri-e, mi a neve a lánynak…

- Valami gond van? – lépett be a „beszélgetésbe” Midorima.

- Képzeld! Akashi-kunnak randija lesz!

- Hogy mi? – teljesen rémültnek tűnt az arckifejezése, meg az enyém is, azt hiszem. – Ez igaz? – nézett egyenesen a szemeimbe, mire már totál vörösen, kerülve bármelyikük szemével is a konfliktust, ráztam a fejem.

- Jaj, Akashi-kun! Ne légy már ilyen félénk! – folytatta Momoi – Nekünk elmondhatod!

- De… - éreztem, hogy az egész arcom lángvörös, de tagadnom kellett! – Tényleg… nincs semmi ilyesmi…

A lány felsóhajtott, majd kiosztotta az edzéstervet a mai napra. Most minden másabb volt, hisz nem sokára kezdődik a Téli Kupa. Iszonyatosan kemény edzés volt…