13. fejezet

13. fejezet

Akashi-sama

Nem igazán gondolkodtam azon, mit is teszek. Egyre vadabbul csókoltam Koikit. A kezdő pozícióból pár pillanat alatt valami egészen újba kerültünk; a srác a kanapén feküdt még mindig, de én… egészen rá voltam mászva… a jobb lábamat az ő lábai szorították, és eléggé tiltakozott az ellen, hogy kicsit is feljebb vigyem… a kezeimmel épp, hogy megtartottam magam felette. Az arca egészen vörös volt, és a szemeit szorosan csukva tartotta, ami kicsit zavart. Az előbbi tekintet túl édes volt, hogy a nélkül kelljen látnom! Kicsit finomítanom kell ezen, ha újra bele szeretnék nézni azokba a szemekbe. De nagyon nehéz lassulni, ha egyszer már belemelegedtem… nagyon hevesen vert a szívem, ahogy az övé is. Talán gyorsabban kapkodtam is a levegőt, mint normális esetben. Kicsit el kéne lazulnom, mert ha ez így folytatódik, akkor csak mindent elrontok… De hogy kéne abbahagynom? Csak egyszerűen tápászkodjak fel róla, és hagyjam itt? Ez nem lenne bunkó? Vagy lehet, hogy hagynom kéne, hogy eluralkodjon magamon ez az irányíthatatlanság, és csak sodródjak az árral, aztán majd meglátjuk, mi történik? Azonban ha rosszul sül el, Koiki soha többé nem néz rám! De egyáltalán mi a fenét csinálok??? Rámásztam egy barátomra! Lehet, hogy ez a sok „furcsaság” is csak arra akart rámutatni, hogy megőrültem? Nem lehet, hogy élvezzem, hogy letámadok egy srácot! Nem vagyok meleg!

Leszálltam róla, és a kanapé szélére ülve, fogtam a fejem. Nem! Nem! NEM!!! Én nem vagyok meleg! Éreztem, hogy megint könnyek törnek elő a szemeimből. Francba! Nem akarom ezt! Idegesen tápászkodtam fel, és indultam el. Nem is tudtam, hova menjek, csak ne legyek most itt Koikivel! Bár talán a mosdót kéne célba venni… utálom a testem! Ez undorító! Nem izgulhatok fel egy fiúra! Nem vagyok meleg… nem lehetek. Ahogy a szobából kiléptem, a falba vágtam az egyik öklömet, majd sírva összecsuklottam. Nem akarom ezt! Koiki egy barátom. És sosem akart bármi ilyet tőlem! Én nem csak hogy magamat, de őt is elárultam ezzel. Vagy magamat egész eddig csak hamis képekben ringattam? Vagy szimplán csak megőrültem? Ez megmagyarázna ezt-azt… képes voltam megerőszakoltatni magam egy mindenki számára láthatatlan alakkal, és minden fiú ismerősömbe egyre több olyat látok, amit normális ember nem tenne. Tehát így állunk? Megőrültem. Kichairo nyalogatta a kézfejem, ahogy bambultam a plafont.

- Hát nem így van, Kiskutyám? – kérdeztem tőle már töretlen hangon. Talpra kecmeregtem a kezemben a kutyával, majd szépen visszatértem a szobába.

Koiki még mindig a kanapén ült. A két lábát felhúzta, és úgy ölelte át. Mikor meglátta, hogy visszajöttem felpattant, és nagyon úgy tűnt, zavarban van, mert kipirult arccal, hátrakulcsolt kezekkel, a lábával a padló egy deszkáját piszkálva álldogált egy helyben.

- Elmenjek, Akashi-sama? – kérdezte egyszer csak, miután hosszasan vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy bármit is gondolok, irtózatosan édes így elvörösödve… és mi ez a sama-zás?

Most kell döntenem! Elküldeni csak úgy, semmiképp sem lenne szép dolog tőlem… de ha még túl sokáig tartom itt, az nem tesz jót se nekem, se neki. Főleg ha újra előtör belőlem az az állat...

- Ha csak a terhedre vagyok, hazamehetek… - zökkentett ki Koiki a gondolkodásból. Remegett a hangja. A szemei is furák voltak. Csak nehogy sírni kezdjen, mert az megint csak nem tesz nekünk jót! Talán a legegyszerűbb lehetőséget kéne választanom, és elküldenem… akkor biztos nem bánthatnám. – Akkor én megyek, Akashi-sama… - most már egyértelműen könnyek jelentek meg a szemeiben, és pár gyenge lépés után futni kezdett. A megrökönyödéstől meg se tudtam mozdulni. Nem hagyhatom elmenni! Villant fel a fejemben a gondolat, és utána rohantam. Mikor már az ajtót nyitotta, csupán kezében tartva minden cuccát, beleértve a cipőjét és pulóverét, sikerült megragadnom a csuklóját. – Hagyj! Nem akarok itt maradni! – miközben ezt mondta, felém fordult, és hozzám bújt… ő sincs igazán tisztában azzal, hogy mit mond, és mit tesz. Lehet, hogy tényleg ezért hozott minket össze a sors? Magamhoz öleltem, mire a cuccait leejtette, és a sírástól remegve a vállamra hajolt. Éreztem, ahogy mély levegőket vesz. Hevesen vert a szíve most is. Tényleg olyan, mint egy kisgyerek… de valahogy mégis… egészen beleszerettem.