36. fejezet

36. fejezet

Vacsora és betekintés a Furihata családba...

Gyorsan összeszedtem a nagyobb darabokat és felsepertem, nehogy bárkinek is szilánk álljon a lábába az én hülyeségem miatt… Megsérülhetett volna Koiki! Komolyan nincs rendben velem valami. Ha a srác miatt viselkedek ennyire felelőtlenül, akkor miért pont ő az egyetlen, akinek a biztonságát ezzel kockáztatom?

- Segíthetek a tálalásban? – kérdeztem Koikitól, ahogy befejeztem az eltakarítást – Csak miután ennyi gondot okoztam, hátha még a hasznodra válnék! – tudtam, hogy kicsit győzködni kell, hogy ne nemleges választ kapjak.

- Nem veled van a gond – mondta halkan. Már megint mire gondol? – Én… tényleg szeretlek, de… félek.

- Mi? Mitől félsz? – nem értettem teljesen a dolgot.

- A szüleid nagyon kedvesnek tűnnek, de tudom, hogy milyen vagyok… a szüleid biztos nem szeretnek – mindehhez olyan elkenődött arcot vágott… és igazából fel se tudtam dolgozni, hogy ezeket most komolyan gondolja-e? Tényleg attól parázik, hogy apámék nem szeretik? Nem tudok ezen nem mosolyogni. Túl gyámoltalanul hangzik ez emellett az arckifejezés mellett. De semmi hirtelen mozdulat! Nem szabad most hozzáérnem – Min nevetsz? – olyan kétségbeesetten nézett rám!

- Jaj, csak olyan aranyos, hogy ilyenek miatt aggódsz. De komolyan! És nem kell ettől tartanod. A szüleim nagyon jó véleménnyel vannak rólad!

- És ez igaz is? – nézett mélyen a szemeimbe – Ugye nem csak Te találod ki ezeket, hogy jobb kedvre deríts?

- Esküszöm! Eddig egy rossz szót se mondott rád bármelyikük is! Anyukám még dicsér is folyton! – végre picivel vidámabbnak tűnt.

- De… valahogy mégis… annyira ideges vagyok, mikor itt vannak… - csak suttogta, megint kerülve a tekintetem. Ez így nem megy! És még a vacsora hátra van! De meg akarom csókolni!!!

- Fiúk! – anya lépett be a konyhába. Még jó is, hogy idejött, különben lehet, hogy újból elrontok mindent. – Tudok segíteni a tálalásban?

- Öhm… - Koiki megint dadogni kezdett, így előrébb léptem, és anya kezébe adtam a tálkákat és a pálcikákat. Miután anya ezzel távozott is, én is felemeltem a tányért, amin a rizsgombócok voltak, és vittem is – Ööö… a többit viszem én! – hallottam a hangját, aztán ahogy lepakoltam az asztalra, meg is jelent ő is a zöldségekkel és a szósszal.

- Hm… Kinézetre első osztályú! – huppant le apám egy párnára.

- Öhm… Köszönöm – ne csináld ezt, Koiki! Ez az esetlenkedés…

- Itadakimasu! – kezdtünk neki a vacsorának. Tényleg jól sikerült! Bár anyukám ezt rögtön meg is jegyezte neki… a srác meg csak zavartan motyogott valamit megint. Mostanában instant vagy gyors kajákat ettem csak, és csupán néha főzött anyukám ránk rendesen. Örültem, hogy Koiki még ehhez is ért! Legalább nem kell félnem az éhhaláltól.

- És mondd csak, Furihata-kun! – fordult hozzá apukám, miközben nyúlt egy újabb rizsgombócért – Te is végzős vagy, igaz? Melyik iskolába szeretnél tovább jutni?

- Hát… még nem nagyon tudom… de a nagypapám azt mondta, hogy a Rakuzan Középiskolába menjek szerinte…

- A Rakuzanba? – apukám elkerekedett szemekkel nézte – Te is kosaras vagy?

- Hát… az iskolánkban benne vagyok a csapatban, de nem vagyok a legjobb…

- Ne szerénykedj! Hogyha valakit egy olyan iskolába próbálnak beajánlani, mint a Rakuzan, biztos tudsz egyet, s mást! Nem így van? – apum nem igazán akarta békén hagyni… de valahogy engem is egészen érdekelni kezdett a dolog! Erről se beszélgettünk még nagyon… pedig mikor először találkoztunk, még akart velem kosarazni is…

- Nagypapámat sok emlék köti ahhoz az iskolához, és csak ezért ajánlotta szerintem… - próbált kitérni a srác.

- Miért mindig csak a nagyapádról beszélsz? Ha szabad ilyet kérdeznem… a szüleid nem igazán akarnak beleszólni, hova menjél? – most anyukám kezdte el szegényt tovább nyaggatni. Mondjuk, engem is érdekel a dolog, de még mindig egész testében remeg, mikor próbál megszólalni…

- A nagyapámmal élek – MI??? És én erről eddig miért nem tudtam? Tényleg úgy akarok komoly kapcsolatot ezzel a sráccal, hogy azt se tudom róla, hogy hol és kivel lakik?! – Apukám Yokohamaban dolgozik, anyukám pedig… pár éve egyik felettesével elautózott… azóta semmi hírt nem kaptunk felőle… - néhány kínos másodperc után csendben folytattuk az étkezést.

Miután a vacsorát befejeztük, anyukámmal elmosogattam, míg Koiki lezuhanyozott. Közben végig azon morfondíroztam, milyen is lehet így neki… meg kell hagyni, az én szüleim se nagyon töltenek itthon sok időt, csak a hétvégéken szoktunk kicsit beszélgetni, bár akkor is inkább próbálják kipihenni a hét fáradalmait… de hogy a családod egésze ott hagyjon! Ez felháborító! Talán még, hogy az apja máshol dolgozik, elfogadható, de akkor is! Miért nem vitte magával a fiát??? És milyen anya az olyan, aki egyszer csak lelép a felettesével??? És nemrég azt is mondta, van két nővére, akik szintén nem élnek vele… azokkal vajon mi a helyzet??? Én pedig még azt hittem; nálam a legrosszabb a család…