39. fejezet

39. fejezet

Szeret? Nem szeret?

Összekészítettünk mindkettőnknek ruhákat holnapra, de végig csendben voltunk. Attól tartottam, ha elkezdek beszélni, valahogy az jön ki, hogy én tényleg mennyire szeretem, ami azzal folytatódna, hogy kierőszakol belőlem még egy menetet… Egyre több olyan dolog jutott eszembe, amik megint arra adtak jogot, hogy így gondoljam Koiki esetét; suli után ő maga jelentette ki rögtön, hogy menjünk hozzánk… tehát az egész már akkor is csak erről szólt! Én azt akarom, hogy ne csak vágykielégítésre használjon az, akit én szeretek!

Míg a táskám tartalmát rendeztem, feltűnt, hogy végig engem nézett. Mögöttem állt pár méterre és csak figyelt! Valószínűleg neki is feltűnt, hogy másképp viselkedem… talán még azt is sejti, hogy a miatt, mert rájöttem a kihasználási technikájára! De miért kell ilyen zavarba ejtően csak szó nélkül néznie? Ahogy befejeztem, leoltottam a lámpát. Végig kerültem a szemkontaktust… Befeküdtem az ágyba, és egészen a szélén voltam, háttal neki. Éreztem, ahogy mögöttem is benyomódik a matrac, ahogy finoman lefeküdt a srác is. A takarót éppen hogy csak magára húzta… Nem tudtam, hogy mondjak e legalább egy ’jó éjt’-et. De mivel ő sem szólt semmit, némán próbáltam elszigetelődni a gondolataimmal. Azonban ez nehezebb volt így, mint hittem! Iszonyatosan rossz dolog próbálni kizárni valaki olyat, aki fontos számodra… Arról nem is beszélve, hogy mától járunk is… és mégis… képes lehet valóban erre? Tényleg csak az „eszköze” vagyok? Lehangoló gondolat…

Már jó pár perce feküdhettem ott mozdulatlanul, mélyen elmélázva, mikor kezdtem feldolgozni újra a külső zajokat, és rájöttem, hogy nem én szipogok… Lassan fordultam át hasra, miközben a karom alatt átpillantottam. Koiki háttal volt nekem. Így a sötétben kicsit nehezen vettem ki mindent, de ha jól láttam, egészen össze volt gömbölyödve… közben néha meg-megrázkódott. Megint rám tört az érzés, hogy megpróbáljam lenyugtatni. Mondjuk egy öleléssel. De… nem szabad! Ez is csak műhiszti… Sosem szeretett, csak elhitette velem… Azonban úgy, hogy mellettem sírdogál, nem fogok elaludni egykönnyen…

- Koiki! – suttogtam neki hangosabban, mire abbahagyta és megfeszült egy másodperc alatt.

- Igen, Akashi-sama? – próbálhatta a hangját kevésbé drámaira fordítani, de így is nagyon virított belőle a bőgős kisgyerek érzet… azonban ehhez az egészhez még az is hozzájárult, hogy nem fordult felém, annak ellenére, hogy szóltam neki…

- Szeretnék végre aludni! – böktem ki végül kegyetlenül és nyersen, de féltem, hogyha azt kérem csak, hogy forduljon felém, vagy valami, akkor megint elbűvöl…

- Én is… - hallottam a mormogását, amit úgy vettem, tényleg nyugton marad ezek után. Visszafordultam megint háttal neki, amikor újra szipogni kezdett…

- Mi a faszom bajod van?! – kicsit talán túl nyers és otromba voltam… megint. Ahogy ránéztem, láttam, hogy a hasán fekszik és a párnába temette az arcát – Koiki? Minden rendben? – elég rosszul éreztem magam miatta, de nem akartam meghunyászkodni emiatt előtte… Lassan felemelte az arcát, amin még ebben a sötétben is kivehetően könnyek csillogtak.

- S… Semmi nincs rendben! – hallottam néhány könnycsepp között – Mi… Mi történt…? Mi történt, ami miatt ilyen vagy most?!

- Hogyhogy mi történt? Hiszen nem csináltam semmit… - kezdtem volna rögtön visszapofázni, mikor arra jutottam, hogy igazából jogos a kérdés…

- Én… azt hittem… hogy ha egyszer azt mondod, járunk… akkor azt komolyan gondolod… és úgy is marad… örökre – ahogy ezt mondta, minden második szónál elcsuklott a hangja… ezt hogy gondolhatja komolyan, hogy ilyeneket mond nekem, miközben ő… Mi van, ha tényleg csak én értek mindent félre? Nem! Ez csak egy trükk!

- Hagyj már! Nem kell itt játszanod az ártatlan kisfiút! Miattad lettem ilyen! Te húztál bele ebbe az egész szarba! Arról nem is beszélve, hogy ezt az egészet csak azért, hogy elszórakoztasd magad?! – talán így, hogy kereken megmondom neki, a leghelyesebb…

- Te meg… miről… beszélsz? – nézett fel rám – Azt hittem… arra magadtól is rájöttél… hogy én nem nagyon tudok olyan könnyen és nevetve hazudozni, mint sokan mások… mindig is… mindig is túl őszinte vagyok… Nem játszom meg magam sohase! Mikor azt mondtam; szeretlek, tényleg úgy gondoltam! És nem én voltam… aki ezt az egészet elkezdte… tudom, hogy… tegnap a fürdőszobában… én tehettem az egészről… és nagyon sajnálom, ha ezzel kicsit is olyat tettem, ami ellenedre volt! De abban igazad van… hogy én tényleg azért vagyok veled… mert csak itt érzem jól magam… melletted… - ledöbbenve pislogtam rá. Francba! Most vagy a gondolatmenetemet kell feladnom, és heves bocsánatkérésekben a nyakába borulni, vagy búcsút inthetek mindennek, amit hittem, hogy megvalósulhat vele az oldalamon…