48. fejezet

48. fejezet

Érkezés

Anya az ajtóban állt és szúrós szemmel nézett ránk. Koiki éreztem, hogy enged a szorításon, de én önzően tartottam tovább. Még látszódhatott rajtam, hogy nem vagyok teljesen rendben.

- Akashi! Bár már rég nem láttuk Akasakut, de nem biztos, hogy így kéne mutatkoznotok előtte! – Akasaku? Teljesen kiment már a fejemből, hogy ma érkezik… és mi az, hogy most? Ha minden rendben történt volna, most senki se lenne még itthon… én is még edzésen lennék. Mi ez az időzítés? – Akashi! – elengedtem a srác kezét, majd gyorsan rendbe szedtem magamat az üvegben nézve magam.

- Megfelel? – kérdeztem unott hangnemet megütve. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam, mennyire tartok is gyermekkorom megkeserítőjétől…

Feszült lett a hangulat, ahogy anya kinyitotta az ajtót, és a kapu előtt megláttuk két hatalmas, fekete utazótáska között Akasakut. A lány unottan bambulta az utcát. Elindultunk felé (talán mondanom se kell, micsoda örömmel…), majd anya pár lépés után barátságos hangszínen köszönt felé. De Akasaku nem reagált semmit. Vajon nem hallotta az üdvözlést? Vagy simán bunkó… Ennél a lánynál talán inkább az utóbbit kockáztatnám meg… Mikor kinyílt az ajtó, ránk nézett. Anya újra köszöntötte.

- Hello! – olyan lekicsinylően nézett… persze nem is számítottam másra, de… - Te meg ki a franc vagy? – nézett rá Koikire kérdően.

- Hát, én… - nagyon ijedtnek tűnt. Gondoltam, hogy kisegítően bemutatom, mint egy barátomat, de a lány hűvös tekintete belém fojtotta a szót! Anya szerencsére gyorsan segített.

- Ő Furihata Koiki. Akashi barátja. Itt marad ő is ebédre velünk.

- Ó, valóban? – valahogy egészen vérfagyasztóan vigyorodott el – Akkor mi még tényleg nem ismerjük egymást! Seijuurou Akasaku vagyok. Örvendek a találkozásnak! – a srácon is látszott a meghökkenés. Ez meg mi volt? Remélem, nem kezd már most el mindenféle szemétséget kitalálni… - Te meg hogy megnőttél, Aka-chan! – kínosan éreztem magam, ahogy mint valami kisgyereket, az államnál összenyomta az arcomat, majd végignézett rajtam. A bőre nagyon hideg tapintású volt. Kirázott tőle a hideg – Neked meg mi történt a szemeddel? – valahogy most komolynak tűnt.

- Felkarcolta egy üvegdarab a szeme mellett. Nem olyan súlyos szerencsére! – hallottam mögülem anya hangját. Felkarcolta egy üvegdarab??? Miről beszél? Nem nevezném karcolásnak! Hisz kivájtam a szemem!

- Mi van, Aka-chan? – nézett rám vigyorogva. Valahogy összeszorult a gyomrom attól, ahogy figyelt – Tán nem így van? – mi? Mit tud ez a lány? Tud erről az egészről valamit?

- Már hogyne így lenne! Jaj, Akasaku! Ne fesd a falra az ördögöt! Estére levesszük, és meggyőződhetsz róla Te is… - micsoda? Tehát tényleg csak egy karcolás lenne?! Várjunk! Akkor az az egész, hogy kivájtam a szemem a tükördarabbal, csak álom volt? De hisz akkor… akkor még mindig ugyanúgy megszállhat a másik énem!!!

- Kíváncsian várom… - mosolyodott el, miközben elengedett.

- Ez esetben; vigyük be a cuccokat, aztán ebédeljünk! – szólalt meg anya, aztán az egyik utazótáskába kapaszkodott. Gyorsan odaléptem volna a másikhoz, de ekkor meghallottam a lány hangját:

- Majd azt beviszem, Furival! Te inkább segíts a másiknál! – engedelmesen elengedtem, de amint léptem egyet, megtorpantam. Mi az, hogy Akasaku viszi Koikivel? És miért hívta Furinak?! Ő is hívja csak Furihata-kunnak, mint a szüleim! – Mi a gond? Végignézed, ahogy az anyukád egyedül cipekedik? – utálom ezt a lányt! UTÁLOM!!! Mérgesen fogtam meg az egyik fülét a táskának, majd indultunk el befelé a cuccokkal. Három héten keresztül nem fogom kibírni Akasaku közelében! Menjen haza minél előbb! Vajon a három hét, tényleg három teljes hetet jelent? Már most gyűlölöm!

47. fejezet

47. fejezet

Csak tűnne el minden!

- Gyertek, ebédel… - perdült be anya mosolyogva a szobába, majd kikerekedett szemekkel figyelt minket. Még mindig félig lefogva tartottam a srácot az ágyamon, a bal lábam az Ő lábai közé fűzve és az arcaink is közelebb voltak egymáshoz… - …ni! – fejezte be egy pillanat szünettel a mondandóját. Koiki rémülten meredt rá alólam, totál vörösen. De engem most ez cseppet sem érdekelt! Lesújtó azt hallanom, hogy annak a mocsoknak a társasága tetszetősebb volt, mint az enyém…
- Miért? – suttogtam a fülébe – Azt hittem, mindenkinek jobb lesz, ha eltávolítom… - Koiki jó pár másodperc kétségbeesett az anyámra való pislogás után, egyszer csak csodálkozva, értetlenül és rémülten nézett rám. Azt hiszem, sírtam…
- Akashi-sama! Mi a gond? – nem mondhatom el. Nem értheti! Soha senki nem fogja tudni megérteni ezt az egész szarságot, amit én átélek! – Miről beszélsz? Mit távolítottál el?
- Én nem vagyok őrült – suttogtam – Nem vagyok, tényleg!
- Emiatt ne félj, Akashi-sama! Nem vagy őrült – a szabad kezével végigsimított az arcomon. Biztosra vettem, hogy megkérdezi, hogy miért lennék őrült. De… nem mondott többet. Csak mosolyogva nézett fel rám, közben az arcom cirógatva. Éreztem, hogy egyre görcsösebben tartom a karját. Próbáltam elengedni, de valahogy képtelen voltam elválni Tőle. Lassan lepottyant az első könnycseppem. Koiki arcán gördült tovább, majd eltűnt – Akashi-sama! – tompán hallottam a hangját, de éreztem, ahogy a szabad kezével végigsimít a hátamon, majd finoman teljesen magára von, és átölel. Se erőm, se lélekjelenlétem nem volt, hogy ellenezzem. De szívem mélyén se elleneztem volna a dolgot. Annyira örültem, hogy Ő itt van nekem! Csak az idióta gondolataim szűnnének meg! Nem érdekel, ha igazak is a rossz előérzeteim, szükségem van néha arra, hogy bízhassak benne, hogy teljes szívemből öleljem vagy csókoljam! Csak tűnne el minden őrült szülemény, amiket gyártottam ez ellen! – Akashi-sama! Én szeretlek, még mindig! És ezen nem változtathat egykönnyen semmi! – minden szava egyre jobban felnyitotta a szemem, hogy tényleg szakítanom kéne az általam teremtett képzetekkel. De bármennyire is szeretném, képtelen vagyok megválni tőlük! Mit kell tennem azért, hogy megbízhassak Koikiben? Hogyan érhetném el, hogy ne kelljen minden percben új hülyeség miatt távol tartanom magamtól? Hogy a picsába leszek képes elérni, hogy valaki közeledését elfogadjam? Ténylegesen elfogadjam! – Ugye el tudod nekem hinni, hogy szeretlek, Akashi-sama? – kérdezte meg tőlem, mikor a sírást befejeztem. Lassan feljebb emeltem magam, hogy újra felette lehessek kicsivel. A tekintetében aggodalom ült. De olyan őszintének tűnt, mégis… mégis képtelen voltam bármit is tenni.
- Sa… sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni, miközben bűnbánóan elnéztem mellette. A kezét már elengedtem valamikor a sajnálkozásom közepén, így pillanatok múlva megéreztem, ahogy felkönyökölve finoman az ajkát az enyémre tapasztja. Ez a csók valahogy teljesen más volt, mint eddig bármelyik! Nem épp szenvedélyes volt, de biztos! Valamiért egészen határozott, de mégis megnyugtató, gyengéd… hosszan csókolt, és nem volt túl intenzív a viszonzásom. Pedig tényleg azt akartam, érezze benne, hogy én is szeretem. Ennek ellenére én olyan laposan, érzelemmentesen reagáltam…
- Én nem sajnálok semmit sem, Akashi-sama – mondta Koiki, miután elváltak az ajkaink – Legalábbis, amióta találkoztam Veled, minden sokkal jobb lett – csak mosolygott megint, de…
- Koiki! Én is… - elcsuklott a hangom. Képtelen vagyok normálisan beszélni… mégis, mit kéne tennem, hogy változtathassak ezen?
- Fiúk! – hallottam meg anya hangját kintről. Tényleg, egyáltalán mikor ment ki? Mennyit hallott ebből az egészből? – Gyertek ide, de gyorsan! – a sráccal egy pillanatra kérdően összenéztünk, majd kis segítséggel feltápászkodtam. Ahogy kiléptem volna a szobából, éreztem, hogy Koiki megfogja a kezem, és összekulcsolja az ujjait az enyéimmel. Bátorítóan mosolygott. Annyira jól esett!

46. fejezet

46. fejezet

Ígéret

Hazaérve anya beküldött a szobámba lepihenni, amit először meg akartam tagadni, míg Koiki rám nem szólt… valahogy rögtön engedelmesen bementem, és ledobva néhány cuccom az ágyba dőltem. Csak feküdtem ott, az ép szememmel a plafont bámulva. Furcsa, régóta nem fetrengtem napközben csak így egyszerűen az ágyamban. Valahogy, mindig találtam valami elfoglaltságot magamnak, hogy ne csak így henyéljek. Pedig egész jól esik! Álmosnak éppen nem neveztem volna magam, de kikelni most nem lett volna kedvem. Vajon anyáék most mit csinálnak? Dél körül van, úgyhogy valószínűleg valami ebédet készítenek. Koiki most is ki lesz faggatva? Tényleg! Akkor a szüleim most tudják, hogy mi van közöttünk? Mert ha igen, akkor úgy tűnik, egészen elfogadják… Vagy csak a miatt kímélnek, mert ez lett velem? Bár ha nagyon elítélnének, talán nem lenne itt a srác, és anya nem mosolyogva engedné be a házunkba… Azonban belekalkulálva, hogy ilyen állapotban vagyok, talán úgy gondolta, most még elnézi, mert szükségem van valakire, de később… Dehogy! A legvalószínűbb, hogy tegnapeste nem hallottak faszt se! Nem tudom elképzelni, hogy akár anya, akár apa elfogadná, amit teszünk… Ha hallották is, akkor csupán nem érdekli őket, ahogy az én egész létem se… Bár anya most dolgozni se ment be… tehát mégis lehet, hogy félt…

- Akashi-sama? – hallottam meg a halk hangot. Az ajtót csak behajtottam, így láttam, hogy Koiki óvatosan kémlel kintről – Ó, Akashi-sama, hoztam egy kis teát! – mosolyogva bejött egy bögrével a kezében – Ugye nem zavarlak? – kérdezte meg, miközben én még mindig egyhelyben feküdtem, őt nézve.

- Dehogy! – ültem fel lassan. A srác felém nyújtotta a gőzölgő teát, amit köszönettel elfogadtam, majd a bekötözött kezemmel veregettem meg az ágy szélét, mire mosolyogva lehuppant mellém – Veled ugye nem történt semmi? Mármint, mikor megtaláltál, ugye nem sérültél meg, vagy ilyesmi? – ötlött fel bennem a gondolat. Elvégre amilyen, biztosra veszem, hogy mikor meglátott úgy a mosdóban, rögtön odament hozzám, nem törődve a tükördarabkákkal…

- Nekem semmi bajom. De Akashi-sama! Ígérd meg, hogy többet nem történik ilyen! – dőlt rá óvatosan a vállamra – Nem tudom, miért csináltad. És nem erősködöm, hogy elmondd, ha nem akarod. De még egyszer kérlek ne forduljon elő! Nagyon megijesztettél… - örültem, hogy aggódott értem, és annak is, hogy nem faggatózik, de még most is kiráz a hideg a gondolattól, hogy tegnap a másik énem vette birtokba a testét… sőt! Nem csak a testét, hanem mindenét! De többet nem zavarhat. Ilyen nem fordul elő már máskor. Mától kezdve soha senki nem választhat el Tőle! – Akashi-sama! Megígéred? – kérdezte a vállamról rám nézve.

- Persze. Soha többé nem történik ilyen. Soha – a homlokára adtam egy csókot, majd a fejem az övének döntöttem.

Pár másodperc után, ahogy kezdtem megérezni, hogy a bögre is átvette a tea melegét, felhagytam a békés pillanattal, és egy-két kortyot lehúztam belőle. De a forró folyadék egészen bántotta a torkom, mire az ágyam melletti szekrénykére raktam a bögrét. Ahogy visszanéztem Koikire, láttam, hogy az egyik kezével takarja el a mosolyát, mire a balommal elkaptam a szája elől, majd finoman hátradöntöttem és fölé másztam, lefogva azt a kezét. Kivörösödött és kerülte a tekintetem megint… Lassan közelebb hajoltam hozzá, és könnyed csókokkal borítva a nyakát suttogtam neki:

- Soha többet nem teszek olyasmit, mint tegnap. Ígérem! Jobban vigyázok majd Rád! – a srác egy pillanatra megfeszült, mire én is megszakítottam a folyamatot, majd kérdően ránéztem.

- Miért mondod ezt, Akashi-sama? – nagyon vörösnek tűnt – Engem nem az a rész zavart… - egy pillanat alatt szertefoszlott minden bennem. Ilyen jó volt a másik énemmel?! Máskor is inkább vele csinálnád, mi? Végülis, ilyen feledhetetlen kalandban sincs része mindennap az embernek! Kívánnád, mi? Kevés vagyok neked! Nem érek fel a másikhoz, mi? Nélküle azt hiszed, nem lennék képes ilyen jól csinálni?! Mondjuk… igaza van. Sosem tettem volna meg így… és hamarabb elsültem volna, tudom…

45. fejezet

45. fejezet

Most már minden rendben?

Pár percig némán ültünk így az ágyon. Valahogy olyan megnyugtató volt. Csak Ő és én… nem az, én most is kívánom, de olyan békés így minden! Koiki se ellenezte a helyzetet és nem tűnt miatta zaklatottnak sem. Legszívesebben eltöltenék így több időt is, azonban megtörte a harmóniát anya az ajtóban felbukkanó alakja. A srác elhúzta a kezét, de nem tűnt kifejezetten úgy, mintha szégyellné magát, vagy bármi.

- Akashi! – mosolygott rám anya – Jobban vagy? – az ágyam mellé állt, és amint bólintottam a kérdésére automatikusan, folytatta is – Hála az égnek! Annyira rémisztően nézett ki a kezed… mikor Furihata-kun megtalált, és kiáltott nekünk, alig hittem el… a frászt hoztad ránk! – ha már a kezemen így fennakadt, a szememet meg se meri említeni? De hogy Koiki talált meg, valahogy olyan megnyugtató és felkavaró is egyben! Örülök, hogy mindaz után, ami az este történt, képes volt keresni engem, de közben elborzaszt a gondolat, hogy ilyen állapotban látott! – De most, hogy felkeltél, lassan indulhatunk is haza, ha Te is úgy érzed, minden rendben! Az orvosok nagyon ki akarnak tolni minket, minthogy „nem olyan súlyos a helyzet”! Egyszerűen felháborítóak…

- Öhm… azt hiszem, minden rendben… - másztam ki teljesen a pléd alól. Vajon fél szemmel, mennyire lesz retardált a mozgásom? Félek, hogy térlátás nélkül nevetségesen festek… De ahhoz képest, egész kulturáltan sikerült talpon maradnom. És bár Koiki szorosan mellettem jött, biztos, ami biztos, nem esett túlzottan nehezemre a dolog…

- A karod se fáj? – nézett rám anya, miközben a folyosón mentünk a kijárat felé.

- Nem komoly… - válaszoltam, majd kissé felemelve megvizsgáltam a kötést; nem tűnt olyan vészesnek, mint hittem… egy foltban picit átvérzett a kötés, de nem volt annyira vastag. Jó erős viszont! Csak a csuklómig volt bekötözve és így elnézve feljebb nem nagyon látszott semmi gond a karomon. Még az alkaromon egy apróbb seb díszelgett, ami finoman szelte fel a bőröm pár milliméter hosszan.

A kapu előtt a hátamra terítettek egy kabátot, hogy míg haza nem érünk, nehogy összeszedjek még egy megfázást is. Pedig egész szép idő volt odakinn! A szél nem fújt, nem takarták felhők az eget és tisztán sütött a nap, bár meg kell hagyni, hogy attól még tél volt… Nem igazán láttam embereket az utcán. Vajon mennyi lehet az idő? Még péntek van egyáltalán? Koiki itt van, tehát felteszem, nem iskolaidő van… Bár… vajon végig mellettem volt a srác? Hisz iskolába kellett mennie… ezen rágódtam, miközben hazafelé ballagtunk. Akárhányszor is ránéztem, mindig csak mosolyogva figyelt előre vagy nézett rám, majd fordult vissza menetirányba… Hülye érzés, mikor ilyen gyengének látszom, és Koiki segít! Persze, tudom, hogy ha nem segítene, csak felháborodnék rá, de akkor is! Nekem kéne őt támogatnom, nem neki engem... Arról nem is beszélve, hogy mit gondolhat most rólam? És a tegnap estéről? Vajon neki is feltűnt, hogy nem én vagyok? Ő is látta, hogy sárga volt a bal szemem? Vagy tényleg csak én lennék ilyen beteg, hogy ilyeneket… nem! Most egészen biztosan megmutatta előttem, hogy nem csak valami rossz vicc! Hiszen megszállt! Bizarr visszagondolni a dologra… nem is akarok ilyenekre visszaemlékezni! Ellopta tőlem Koikit! Arról nem is beszélve, hogy utána még volt pofája le is kurvázni! Undorító egy alak! Remélem tényleg sikerült örökre megszabadulnom tőle…

- Min gondolkozol, Akashi-sama? – kérdezte kíváncsian a srác, miután már jó pár perce csak a gondolataimba mélyedten ballagtam velük.

- Áh, semmi – tört meg a gondolatmenetem. Mondanom kell valamit… - De azt hiszem, az időérzékem nem az igazi… milyen nap is van most?

- December 15.-e, péntek. Körülbelül dél lehet… - mélázott el, és a tekintete kérdőn meredt az égre. Dél? Akkor mégiscsak kihagyta a sulit? Eszem megáll rajta! Bár nem mondom, hogy nem esik jól…

44. fejezet

44. fejezet

Félkábult ébredés

- Akashi-sama! Akashi-sama! – még egészen félkábult tekintettel pislogtam a nagyvilágba. Lassacskán sikerült megértenem, hogy a hangok az én nevemet hallatják, majd idővel arra is rájöttem, hogy Koiki az. A kép is kezdett tisztulni, és végre felismertem az aggódó tekintettel figyelő arcot is.

- Koi…ki? – még a beszédkészségem nem volt maximális, de nem bírtam visszafogni, hogy valami kicsit talán megnyugtató életjelet adjak…

- Akashi-sama! Végre ébren vagy! – éreztem a hangján, hogy kissé megkönnyebbült – A szüleid nagyon aggódtak ám érted! Anyukád most épp kiment egy kávéért, de ma be se ment dolgozni! Pedig az orvosok azt mondták, annyira nem komoly a gond… - bár nyugodtnak próbált tűnni, mégis látszott a tekintetében az aggodalom. De ezek szerint kórházban vagyok? Mondjuk, miután… Rémülten törtek fel bennem az emlékképek a reggelről. Komolyan kivájtam a szemem azzal a tükördarabbal? Teljesen elsápadhattam, ahogy a bal szememhez kaptam. Fájdalmat nem igazán éreztem, azonban ahogy a másikat lecsuktam, csupán sötétséget láttam! Be volt kötözve!

- T… Tényleg megtettem? – dadogtam magam elé, mire Koiki felült az ágy szélére, majd az ép szemembe nézett riadt tekintettel.

- Én se értettem… Miért csináltad ezt, Akashi-sama? – miért? Hogy miért csináltam? Azt hiszem, annyiban igaza volt a másik Akashinak, hogy ha elmesélem, őrültnek néz, de valamit mondanom kell, miért hiányzik a fél szemem! – Akashi-sama! – közelebb hajolt hozzám, majd csak halkan folytatta: - Én tettem valamit, ami így felidegelt? Mert miután befejeztük, olyan gyorsan kiviharzottál… akkor csak azt hittem, kicsit bánod a dolgot, amiért a szüleid füle hallatára csináltuk…

- Koiki! Te meg miről beszélsz? – mégis miért idegelt volna fel pont ő? Bár meg kell hagyni, hogy a kiinduló helyzete az estének kissé kellemetlen volt az én hülye vádaskodásom miatt… - Nem tehetsz róla! Magamra voltam mérges – találtam meg a jó kifejezést.

- Na de, miért?

- Bocsáss meg, de most nem érzem úgy, hogy el tudnám mondani mindenféle mellébeszélés nélkül… - talán ezzel így egy ideig békén hagy. Belenyugvóan sóhajtott! Helyes.

- Ó, a szemed miatt nem kell félned, Akashi-sama! – mosolygott rám, miközben én még mindig elmélyülten babráltam a kötéssel. Nem kell félnem? El se tudom képzelni, hogy mától a világot fél szemmel nézzem! Bár bánni nem tudom bánni, amit tettem… ha nem teszem meg, bármikor előfordulhat még egyszer ugyanez… vagy még rosszabb! – De tényleg! Akashi-sama! Ha sokat piszkálod, felszakad a seb, és még tovább tart majd, míg begyógyul! Bár a doktor azt mondta, akár estére le is lehet venni… de inkább ne kockáztassunk! – estére levenni? Nem akarom, hogy Koiki lássa azt a tátongó űrt a szemgolyóm helyén! – Akashi-sama! – fogta meg a bal csuklóm, amellyel a kötést fogdostam, majd finoman a másik kezével is megfogva az ágyra húzta – Ne csináld már! Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek! – mint egy kisgyerek? És ezt pont ő mondja? Hány kisgyerek éli át, hogy ki kell vágnia a saját szemét?! – Kérlek, ne erőszakoskodj! – tartott ellen még mindig a kezemnek – Nem akarok még emiatt is aggódni! – mondta, majd kissé elpirulva elfordult.

Figyelmetlenségét kihasználva kiszabadítottam a kezem, majd a tarkójánál fogva finoman magam felé döntöttem, és megcsókoltam. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit tökéletesen a saját személyiségemként kiélvezhessem legalább a csókját. Valami értelmét láthatom így a szememtől való megszabadulásnak! A csók nem volt túl hosszú, de mindenképp nagy segítség volt nekem. Ahogy az ajkaink elváltak, és fél szemmel ránéztem a srácra, feltűnt, hogy az eddigiekhez képest, most egészen kis mértékben vörösödött ki. Kezd hozzászokni a dologhoz? Vagy a tegnapi után már nem zavarja annyira, ha a szüleim rajtakapnak minket?

- Akashi-sama! Ezt most… miért? – fordult el újból.

- Csak egy kis fájdalomcsillapító… - suttogtam a fülébe, közben a bal kezem az ő kezére téve.

43. fejezet

43. fejezet

Soha többé nem adom magam át!

Enyhe lüktetést éreztem a karom felől. Ahogy felnyitottam a szemeimet, lassan kezdtek visszatérni a képek. Az ingemen több helyen alvadt, barnás vérfoltok voltak. Az öklömből kiálló üvegszilánkok sem festettek másképp. A kiszivárgó massza teljesen belepte őket. Ha megmozdítottam a jobb kezem ujjait, éles fájdalom hasított beléjük. A másik kezemmel óvatosan egy nagyobb darabkát fogtam meg, de amint finoman húzni kezdtem, összerándultam és felszisszentem.

- Francba! – tápászkodtam fel a csap szélébe kapaszkodva. A törött tükörbe néztem, de szerencsére csak magamat láttam. Megnyitottam a vizet, majd aláraktam a sajgó öklöm. A jéghideg víz kegyetlenül mart még jobban a húsomba. A fájdalomtól éreztem, hogy a szemem is bekönnyezik – Basszus! – ép kezemmel a csap szélét szorítottam. Mi a francot csináljak? Közben a kis ablak felé nézve, tudatosult bennem, hogy már reggel lehet. Fény áradt be kintről! Komolyan senkinek se tűnt fel, hogy itt vagyok? Koikinak sem? – Nem! Az nem lehet! – ha a tegnap estéért meg is gyűlöl… az nem én voltam! Nincs joga utálni engem miatta! Semmit se tehettem! Csakis Ő tehet róla… az a másik! – Most hol vagy, Te mocsok!? – miért üvöltözök? Úgyse jön elő, ahogy ismerem… - Te utolsó szemétláda! Hol vagy?! – kissé a haragtól és fájdalomtól elvakultan csapódtam az ajtónak, ahogy próbáltam valami biztos megállóhelyet keresni a kissé nehezen korrigálható mozgásomnak. A kilincs lenyomása után a fal mentén haladtam a folyosón, és mindent figyelmen kívül hagyva kerestem azt a rohadékot. Egyre idegesebb lettem, ahogy a sikertelen hadművelet haladt előre. Franc belé! Miért nem képes idetolni a mocskos pofáját?!

A kezemben a fájdalom szinte égetett. Kétségbeesetten próbáltam enyhíteni, az öklömet harapdálva, azonban ezzel csak azt értem el, hogy pár harapás után az ínyem is felszakadt egy kisebb szilánktól. Arról nem is beszélve, hogy egy-két sebből újra elkezdett folyni a vérem… Egyre idegesebb lettem. De közben valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy reménytelen, hogy megtaláljam a másik énem akkor, mikor akarom… A találkozásinkat mindig is Ő intézte…

Hamarosan a konyhához visszajutva végre pár pillanat pihenésre tudtam kényszeríteni magam. A pultra támaszkodva figyeltem, ahogy az államon végigcsorduló vörös cseppek a lapjára esnek, és kis tócsát képeznek lassan.

- Mi a f*szért kell elrontanod az egész kibaszott életemet? – a semmibe suttogtam csak – Miért akkor kell megjelenned, amikor végre úgy tűnik, történhet valami jó is velem? Miért kell eltulajdonítanod azt is, aminek most végre örülni tudtam? – de nem érkezett semmiféle válasz, csak a cseppek kopogtak egyhangúan néha a pulton – Mit akarsz? Hagyjam el Koikit is? Vagy ezt az egész elbaszott világot hagyjam a p*csába?! – a hangom egyre jobban emelkedett újból.

- Nem teljesen – mögülem jött a hang, mire rémülten néztem oda.

- Akkor… akkor mégis mit akarsz? – kérdeztem ijedten, mire mosolyogva rám emelte felemás tekintetét.

- Azt akarom, hogy a Te tested az enyém legyen – egy pillanatig azt hittem, ez alatt olyasmit ért, mint… mint az egyik első találkozásunknál, de a perverz vigyor helyett csak egy rémisztő mosolyt kaptam. Ezek szerint… máskor is szeretne „megszállni”? Nem! Azt soha többet nem akarom! Nem engedem meg neki! SOHA!!!

Ellöktem az útból, és a mosdóba rohantam. Magamra csaptam az ajtót, aztán rémülten néztem a törött tükörbe. Kintről halkan hallottam még, ahogy győzelemittasan kuncog, aztán megszűnt a hang is, mire az ajtóra kaptam a tekintetem. De minden csendes és mozdulatlan volt! Rémülten forgattam a fejem, de nem láttam. Valahogy nem tudtam nyugodt lenni! Bármikor eluralkodhat rajtam! Veszett módon kezdtem el figyelni a tükörben a bal szemem. Nem változott, de egyre feszültebbé váltam. Ha… amint sárga lesz, búcsút inthetek mindennek, ami kedves számomra… Ahogy a tükörbe feledkezve szuggeráltam a szemem, valahogy az ép kezem szinte magától cselekedve egy tenyérnyi szilánkra kulcsolódott… aztán éreztem, ahogy az üveg éle, miközben letörtem a tükörből finoman felmetszi a tenyerem. Majd a bal szememhez emeltem a szilánkot. A tekintetem rémült volt, de tudtam, hogy meg kell tennem a túlélés érdekében. Egy pillanatig még bátortalanul csak figyeltem, mit is akarok végrehajtani, aztán éreztem, hogy most megint én dönthetek, és így az üvegdarab másodpercek alatt befúródott a húsomba. Talán, ha még észnél vagyok, összerándulok és ordítok a fájdalomtól, de ehelyett csak mámor ittasan befejeztem. Néhány pillanattal később tapasztaltam meg a rémisztő képet; a saját kezemmel vágtam ki a szemem, és távolítottam el a testemtől. Soha többé nem kell ez a bűnös rész! Soha többé nem szállhat meg az a rohadék!

42. fejezet

42. fejezet

Átkozott...

- Akashi-sama~! – Koiki nem tudta visszafogni a hangját. Rettegve gondoltam bele, hogy a szüleim mit tesznek velünk reggel… nem látok arra semmi esélyt se, hogy ne hallanák ezt! Viszont szinte felfordult a gyomrom, ha bevillant a kép, hogy jelenleg még csak nem is én csinálom a sráccal… Eszméletlen durva voltam vele, és néha egyértelműen fájdalmasak voltak a nyögései! Igazából csak párszor tudott még felordítani, a nevemet hallatva, utána igazából már megszólalni se nagyon volt képes…

Éreztem, hogy nem kell már sok. Ha ennyire keményen csinálom, már csak másodpercekig bírom visszatartani! De még ezt se tudtam én irányítani! A kényszer egyre jobban érződött bennem, de képtelen voltam elélvezni! Vajon ez is a másik énem miatt lenne? Koiki vészesen hangosan nyögdécselt alattam, mire a fél kezemet feljebb csúsztattam a csípőjéről a torkára. Azonban a mozgásom továbbra sem az én befolyásom alatt állt, és éreztem, ahogy az ujjaim egészen rákulcsolódnak a srác nyakára. Éreztem a heves szívverését, az egészen elnehezedett légzését, a forró izzadságot, ami csak egyre jobban gyöngyöződött ki rajta… Fojtogattam!

Aztán végre éreztem, ahogy minden tagom teljesen megfeszül, és pár pillanat után elernyedve elengedem a fiút. Ő köhögve hasalt el teljesen az ágyon, a torkához kapva. Szépen melléfeküdtem, majd mikor végre rám nézett, kicsivel lecsillapodva, rámosolyogtam. De nem egy elégedett, megnyugtató mosoly volt! Egészen fenyegető lehetett! Koiki arca rémültnek tűnt miatta.

- Az enyém vagy, Furihata! – fogtam meg az álla alatt, aztán a nyakához hajolva erősen elkezdtem kiszívni. A szívdobogása még mindig nagyon szapora volt, ahogy a légzése is. Ahogy hosszú másodpercekig folyt a jelenet, egyre idegesebb lettem magamra… miért nem vagyok képes visszavenni az uralmat a saját testem felett?! Gyenge vagyok! Mi lesz, ha soha többet nem leszek újra önmagam? Annyira megijeszt ez az egész! És miért kell végignéznem, ahogy a másik énem nyomot hagy a szerelmemen? Miért kell ezt az egészet végigszenvednem?!?!?!

Lassan elváltak az ajkaim Koikiról, majd diadalmasan feltápászkodtam az ágyról, és bármi egyéb szó nélkül visszarángattam magamra ruháimat. Éreztem a srác meghökkent tekintetét magamon. Ahogy befejeztem az öltözködést, szépen kiléptem a szobából. Sötét volt a folyosón és üresség. Pedig még az a gondolat is felmerült bennem, hogy a szüleim az ajtó előtt fognak várni rosszalló tekintettel…

- Heh! – éreztem, ahogy kuncogok, miközben lassan betámolyogtam a mosdóba – Mekkora kretén vagy… - most hozzám beszél vajon, vagy csak magában? Nem szidhatja Koikit! Ha egy rossz szót is mer szólni róla, akkor én…! – Ne érts félre! Én csak kíváncsi voltam, mit tud a Te kis kurvád… De egészen elégedett vagyok vele! Örülök, hogy ha néhány dologban különbözünk is, mégis az ízléseddel nincs probléma! Cuki a szűk kis segge – forrt bennem a vér. Hogy szabadulhatnék meg tőle? Hogyan? – Ha nem akarod, hogy nagyon betegnek nézzen, ajánlom, hogy ne beszélj erről az egészről egy szót se! – közben a sárga szemével a tükörbe kacsintott. Komolyan úgy éreztem, mintha a testemtől elválasztottak volna teljesen! Persze, éreztem, mi van vele, de mégse volt a sajátom… idegesítő érzés – Annyira kérnélek még, hogy következő alkalommal, húzd meg jól a nevemben! – mosolyodott el, ahogy megengedte a csapot, majd egy kis vízzel lemosta az arcát – Te szemét!!! – egyenesen behúztam egyet a tükörnek, mire az könyörtelenül egy-két szilánkot egyesített a kézfejemmel. A hangom bezengte a fürdőszobát, ahogy a tükör roppanása is – Átkozott… - sziszegtem a fogaim között, miközben az ép bal kezemmel a jobbat ölelgettem fájdalmamban. Végre legalább önmagam vagyok… de mégis miért kellett mindennek így történnie? A szemeimből könnyek özönlöttek, de hogy a testi vagy a lelki fájdalom okozta-e, el se tudom képzelni… Legörnyedve a padlóra szorítottam a fájdalomtól lüktető kezem, miközben érezhettem, ahogy a tekintetem egyre jobban eltompul…

41. fejezet

41. fejezet

Éhségtől űzve ordító vadállat

Lassan újra csóközönnel borítottam be a teste minden porcikáját, közben megszabadítva egy-két felesleges ruhadarabtól. Az eddigiekkel ellenben most kifejezetten csendben tűrte, és csupán a pillanatnyi megfeszüléseiből és a heves szívdobogásából tudtam kivenni, hogy igenis tetszik neki a dolog. Bár ebben a sötét, csendes éjszakában a gondolataim mélyén iszonyatosan meg voltam rémülve, hogy mennyire kihallatszhat minden lélegzetvétel, minden elfojtott nyögés, minden apró nesz, amelyet kiadunk… amennyire tudtam, próbáltam az ajtót szuggerálni, hogy zárva maradjon az éjszaka folyamán, és egyetlen kérdő tekintet se lessen be rajta. Hadd maradjon ez az egész titokban…

Jobban elkezdtem egy területre koncentrálni Koiki testén. Inkább csak kézzel játszadoztam rajta, mígnem a srác nem nagyon bírta tovább. Éreztem, ahogy a kezemre ráfröccsen az ondója. Ahogy öntelt mosollyal figyeltem a sűrű anyagot, amint lassan megadja magát a gravitációnak, és kisebb csoportokban gazdájára visszacseppen, éreztem, hogy megint szükségem lesz Koiki egyes szolgálataira… Talán a seggét ma már nem szívesen adná, de egy az utóbbinál energikusabb szopást igazán vállalhatna! Ahogy a pár másodperces anyagelemzésnek véget vetettem, hallottam a srác pihegését magam alatt. Eszméletlenül kívánom! Minden porcikáját! De elsősorban a szűk kis segglyukát… vajon mennyire akadna ki?

Lassú mozdulattal lenyaltam a kezemen maradt ondót, aztán a vállai fölött az ágyra támaszkodtam. Felnézett rám nagy szemekkel. És a gondolataim mélyén rémülten érzékeltem, hogy a gyönyörű, vágyak ezreiben égő tekintetből nem az én szemeim tükröződnek vissza! Egy vörös és egy sárga, vadállatként, éhségtől űzve ordító szem volt! Még mindig nem én irányítottam a helyzetet! Rettegek. Most ez a másik én meg is szállta már a testemet? Nem volt több időm ezeken agyalni…

- Furihata! – hajoltam a füléhez – Eszeveszettül kívánlak – miközben a szavak elhagyták az ajkaim, megint csókokkal borítottam be, bár most csak a mellkasa tetejéig mentem.

- Akashi-sama… mit akarsz, mit tegyek? – nyögte halkan Koiki. Az orraink összeértek, ahogy feleltem neki:

- Légy az enyém! Csak az enyém és senki másé! – ezt az elvárást egy forró csókkal folytattam. Már ha lehet ilyen helyzetben egyáltalán ’én’ személyben beszélni…

Közben a testem egészen a srácéhoz dörzsölődött. Pillanatok múlva felültem, és egy gyors mozdulattal megváltam a pólómtól, majd a gatyám is combközépig toltam, és visszafeküdtem az előbbi pozícióba. A hasánál és ágyékánál egészen izzadt volt. Ahogy a farkaink egyre tovább dörzsölték egymást, Koiki újra egészen kemény lett. De se perc alatt ezek után abbamaradt a játék, és egészen nyers s erőszakos mozdulattal, ahogy picit felemelkedtem róla, a hasára fordítottam a srácot. Ő egy pillanatra rémülten hátrapillantott rám, mire a jobb kezem mutató és középső ujját összefogtam, gyengéd csókot nyomtam rájuk, majd a kétségbeesett nézéssel nem is foglalkozva lassan behelyeztem őket. Koiki még mindig halk volt, de attól az erotikus kis nyögéstől egyszerűen éreztem, hogy ha eddig tudtam is volna uralkodni magamon, most már semmi se segítene szegény fiún… Ahogy az ujjaim egyre gyorsabban mozgattam, egyre erősebben rájuk szorított. Miközben csináltam, az arcához hajoltam, és azt súgtam:

- Furihata! Csak azt szeretném, ha mindenhol az enyém lennél! – ahogy ezt kimondtam, tudatosult bennem, hogy jelenleg nem teljesen én beszélek… Vagyis ha a másik énem most kitulajdonítja magának Koikit… akkor igazából már sohasem lehet az enyém?

- A… Akashi-sama! – hallottam a hangját egy-két kisebb nyögés közepett – Mindenem a tiéd, de… - nem fejezhette be a mondatot, mert oldalára fordítottam, és megcsókoltam.

- Az enyém vagy, Furihata! – azzal a nyelvemet végigfuttatva a gerincén kihúztam az ujjaimat, majd feltérdelve lassan elirányítottam a farkamat a srácon – Légy jó fiú! – azzal finoman nekikezdtem.

40. fejezet

40. fejezet

Szakítsunk Akashi módra...

Ha most dobom, egy paraszt vagyok… ha viszont térden állva könyörgök neki, hogy felejtse el az elmúlt kis időt, beismerem, hogy tévedtem és meghunyászkodok előtte! Én erre nem vagyok képes! Főleg, mivel még mindig nem biztos, hogy a felvetésem hamis lenne… és ha úgy van, csak természetes, hogy így próbálkozik! Akkor ez ennyi! Nem érdekel, ha parasztnak néz!

- Koiki! – ültem fel, majd a szoba sarka felé bambultam, mikor folytattam. Éreztem a figyelő tekintetét magamon – Sosem voltam még szerelmes… vagyis… miket is beszélek? Szeretlek, Furihata. – kezdem úgy érezni, hogy egyre paradoxabb a viselkedésem… - Folyton attól félek, hogy nem felelek meg neked… - miért nem tudok csöndben maradni? Miért kell mindig magammal küzdenem? És pont ilyen gyenge pillanataimban kell erről beszélnem vele! Ekkor éreztem meg a kezét, ahogy végigsimít az arcomon, majd finoman megcsókol. Bár gondolatban ellenkeztem, valahogy mégis azt kellett észrevennem pár másodperc múlva, hogy forrón viszonzom neki, és nem sokára magam alatt találom… Utálom magam, amikor nem tudom irányítani a testem! Én most mérges vagyok és duzzogok amiatt, hogy átver! Ennek ellenére egyre jobban felforrósodik a testem, ahogy egyre vadabban csókolom… Mikor végre le tudtam állítani magam, egészen szégyenkezve emelkedtem fel róla, fél kézzel a fejem fogva. Hogy lehetek ilyen hülye? A szemeim nagyjából hozzászoktak a sötéthez, így láttam, hogy Koiki arcán elégedett mosoly ül. A tekintete mélyen az enyémbe fúródott, mire megint lehajoltam hozzá, és a füléhez hajolva, finoman súgtam oda neki: - Kívánlak! – miközben erre reakciót vártam, a cimpáját harapdáltam, végig azon zsörtölődve, hogy vissza kell vennem az uralmat magam felett...

- De… Akashi-sama… - hallottam magam alól halkan a hangját. Karjaimra támaszkodva fölé emelkedtem, és lenéztem rá. Kicsinek és gyámoltalannak tűnt… újra megcsókoltam.

- Furihata! Ha ki akarod érdemelni, hogy az ágyamban alhass, akkor előbb dolgozz meg érte! – lassan elkezdtem csókolgatni a nyakát, de ő ellenállóan erőtlenül próbált eltolni magától – Mi az? – néztem fel rá – A földön akarsz aludni? – erre egy pillanatra leengedte a védelmét, mire folytattam volna. Azonban egy pillanat alatt újra eltolt magától – Mi a…?

- Hagyd abba, Akashi-sama, kérlek! – a hangja erotikusan csengett. Ezzel nem versz át, ugrottam volna újra a torkának, de még mindig eltolt – Erre így nem vagyok képes… és a szüleid is itthon vannak! – most ez csak kifogás, vagy tényleg nem akarja? Ha viszont nem akarja, az annyit tesz, megint én gondolkoztam hülyeségeken azzal, hogy csak szexet akar! Francba! – Állj le, kérlek! – hidd el, Koiki! Én lélekben totálisan leálltam! De még a beszédemet se tudom kontrollálni!

- Csss! Ne beszélj butaságokat! – tettem ajkára a mutatóujjam – Bízz bennem! – erre éreztem, hogy megfeszül. De vajon ideges lett, vagy egyszerűen csak sikerült tűzbe hoznom? Jaj, ne! Le kell állnom, de gyorsan! Nem akarom megerőszakolni!

39. fejezet

39. fejezet

Szeret? Nem szeret?

Összekészítettünk mindkettőnknek ruhákat holnapra, de végig csendben voltunk. Attól tartottam, ha elkezdek beszélni, valahogy az jön ki, hogy én tényleg mennyire szeretem, ami azzal folytatódna, hogy kierőszakol belőlem még egy menetet… Egyre több olyan dolog jutott eszembe, amik megint arra adtak jogot, hogy így gondoljam Koiki esetét; suli után ő maga jelentette ki rögtön, hogy menjünk hozzánk… tehát az egész már akkor is csak erről szólt! Én azt akarom, hogy ne csak vágykielégítésre használjon az, akit én szeretek!

Míg a táskám tartalmát rendeztem, feltűnt, hogy végig engem nézett. Mögöttem állt pár méterre és csak figyelt! Valószínűleg neki is feltűnt, hogy másképp viselkedem… talán még azt is sejti, hogy a miatt, mert rájöttem a kihasználási technikájára! De miért kell ilyen zavarba ejtően csak szó nélkül néznie? Ahogy befejeztem, leoltottam a lámpát. Végig kerültem a szemkontaktust… Befeküdtem az ágyba, és egészen a szélén voltam, háttal neki. Éreztem, ahogy mögöttem is benyomódik a matrac, ahogy finoman lefeküdt a srác is. A takarót éppen hogy csak magára húzta… Nem tudtam, hogy mondjak e legalább egy ’jó éjt’-et. De mivel ő sem szólt semmit, némán próbáltam elszigetelődni a gondolataimmal. Azonban ez nehezebb volt így, mint hittem! Iszonyatosan rossz dolog próbálni kizárni valaki olyat, aki fontos számodra… Arról nem is beszélve, hogy mától járunk is… és mégis… képes lehet valóban erre? Tényleg csak az „eszköze” vagyok? Lehangoló gondolat…

Már jó pár perce feküdhettem ott mozdulatlanul, mélyen elmélázva, mikor kezdtem feldolgozni újra a külső zajokat, és rájöttem, hogy nem én szipogok… Lassan fordultam át hasra, miközben a karom alatt átpillantottam. Koiki háttal volt nekem. Így a sötétben kicsit nehezen vettem ki mindent, de ha jól láttam, egészen össze volt gömbölyödve… közben néha meg-megrázkódott. Megint rám tört az érzés, hogy megpróbáljam lenyugtatni. Mondjuk egy öleléssel. De… nem szabad! Ez is csak műhiszti… Sosem szeretett, csak elhitette velem… Azonban úgy, hogy mellettem sírdogál, nem fogok elaludni egykönnyen…

- Koiki! – suttogtam neki hangosabban, mire abbahagyta és megfeszült egy másodperc alatt.

- Igen, Akashi-sama? – próbálhatta a hangját kevésbé drámaira fordítani, de így is nagyon virított belőle a bőgős kisgyerek érzet… azonban ehhez az egészhez még az is hozzájárult, hogy nem fordult felém, annak ellenére, hogy szóltam neki…

- Szeretnék végre aludni! – böktem ki végül kegyetlenül és nyersen, de féltem, hogyha azt kérem csak, hogy forduljon felém, vagy valami, akkor megint elbűvöl…

- Én is… - hallottam a mormogását, amit úgy vettem, tényleg nyugton marad ezek után. Visszafordultam megint háttal neki, amikor újra szipogni kezdett…

- Mi a faszom bajod van?! – kicsit talán túl nyers és otromba voltam… megint. Ahogy ránéztem, láttam, hogy a hasán fekszik és a párnába temette az arcát – Koiki? Minden rendben? – elég rosszul éreztem magam miatta, de nem akartam meghunyászkodni emiatt előtte… Lassan felemelte az arcát, amin még ebben a sötétben is kivehetően könnyek csillogtak.

- S… Semmi nincs rendben! – hallottam néhány könnycsepp között – Mi… Mi történt…? Mi történt, ami miatt ilyen vagy most?!

- Hogyhogy mi történt? Hiszen nem csináltam semmit… - kezdtem volna rögtön visszapofázni, mikor arra jutottam, hogy igazából jogos a kérdés…

- Én… azt hittem… hogy ha egyszer azt mondod, járunk… akkor azt komolyan gondolod… és úgy is marad… örökre – ahogy ezt mondta, minden második szónál elcsuklott a hangja… ezt hogy gondolhatja komolyan, hogy ilyeneket mond nekem, miközben ő… Mi van, ha tényleg csak én értek mindent félre? Nem! Ez csak egy trükk!

- Hagyj már! Nem kell itt játszanod az ártatlan kisfiút! Miattad lettem ilyen! Te húztál bele ebbe az egész szarba! Arról nem is beszélve, hogy ezt az egészet csak azért, hogy elszórakoztasd magad?! – talán így, hogy kereken megmondom neki, a leghelyesebb…

- Te meg… miről… beszélsz? – nézett fel rám – Azt hittem… arra magadtól is rájöttél… hogy én nem nagyon tudok olyan könnyen és nevetve hazudozni, mint sokan mások… mindig is… mindig is túl őszinte vagyok… Nem játszom meg magam sohase! Mikor azt mondtam; szeretlek, tényleg úgy gondoltam! És nem én voltam… aki ezt az egészet elkezdte… tudom, hogy… tegnap a fürdőszobában… én tehettem az egészről… és nagyon sajnálom, ha ezzel kicsit is olyat tettem, ami ellenedre volt! De abban igazad van… hogy én tényleg azért vagyok veled… mert csak itt érzem jól magam… melletted… - ledöbbenve pislogtam rá. Francba! Most vagy a gondolatmenetemet kell feladnom, és heves bocsánatkérésekben a nyakába borulni, vagy búcsút inthetek mindennek, amit hittem, hogy megvalósulhat vele az oldalamon…

38. fejezet

38. fejezet

Mi a gond?

A fürdőszobából kilépve mentem is a konyhába. Egészen sokkoló volt látnom, hogy Koiki totál vörösen elfordítva az arcát az anyámmal ellentétes irányba áll, miközben anya faggatja valamiről. Elég halk volt a faggatózása, így nem értettem, miről lehet szó, bár sejtettem, hogy kellemetlen a téma… odaléptem én is erre.

- … szóval ezért hozta haza! – hallottam meg az utolsó hangokat anyámtól, mielőtt meglátott volna, és elnémult. Mit hoztam haza? Most Koikire gondol? – Fiacskám! Kedves tőled, hogy ilyen odafigyelő vagy Furihata-kunnal! Most mesélt ezt-azt – mosolygott rám közben. Kissé kétségbeestem emiatt. Vajon mit mesélt?! – Hogy elpirultál! – nézett egyre furábban – Tudom, hogy ritkán beszélünk, és akkor se nagyon dicsérlek… - egészen szomorkás lett a hangja – Sajnálom, Akashi! Rendes fiú vagy, és sajnálom, hogy erre végül a kis barátodnak kellett rámutatnia… - he? Az egy dolog, hogy anya most ilyen szépeket mond, de… Koiki mégis miket mondott neki, amik ezt váltották ki belőle?

- Öhm… Nem teljesen értem a helyzetet – néztem a srácra egy pillanatra, aki egyre nyugodtabbnak tűnt, de még mindig nem fordult vissza anyához.

- Jaj, semmi! Csak foglalkozz a barátoddal, majd holnap, ha lesz időnk, beszélünk! – rázta meg a fejét anya, aztán kilépve a beszélgetésből ’jó éjt’ kívánva a folyosórészre ment.

- Ez meg mi volt? – néztem utána, de közben Koikihez intéztem a kérdést.

- Arról kérdezgetett, hogy hol találkoztunk, mikor, mit csináltunk, hogyhogy ilyen rövid idő alatt ilyen jóban lettünk… - válaszolta halkan, még mindig ugyanazt a pontot figyelve.

- Menjünk be a szobámba! – ajánlottam az ötletet, majd meg is ragadtam a csuklóját, és behúztam. Miután odabenn elengedtem, rájöttem, hogy megint túlságosan erőszakosan viselkedem vele szemben… - És mit feleltél neki? – kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót.

- Az igazat – felelte egyszerűen.

- Mármint mindent??? – enyhén rémisztő így az egész!

- Odáig, hogy hazahoztad miattam Kichairot… Anyukád először azt hittem… észrevette, hogy másképp beszélek rólad, és mindent átlát… És elkezdte nekem összefoglalni az eddig hallottakat… de mikor megjelentél, és azt mondta, amit mondott, megkönnyebbültem kissé – nézett rám. Tehát Koiki mindenféle pozitívet mesélt anyának, amitől feltűnt neki, hogy nem egy mintaanya… helyes! Tud valamit ez a srác!

- Köszönöm – mosolyogtam rá végül.

- Mármint mit?

- Hogy ezt kihoztad anyámból… tényleg nem nagyon beszélünk… de ami még fontosabb… köszönöm, hogy annak ellenére, hogy milyen vagyok, mégis itt vagy velem!

- De… én azért szeretlek, mert ilyen vagy… - jó ezt hallani… de akkor azt szereti bennem, hogy „uralkodom” felette??? Vagy azt, hogy… hogy… csak szexelni szeret velem? Amilyen vagyok... végülis ezt érthette arra is! Elvégre, ha úgy nézzük, csak az aktus környékén mond nekem általában kedveseket… várjunk! Akkor most is azt akarja?! Gyanús ez így nekem… én… én tényleg szeretem. Azt hiszem… - Akashi-sama? – rázott fel a gondolataimból elém állva. Közel volt, és ahogy ránéztem, finoman megcsókolt. Tényleg megint csinálni akarja?! – Mi… Mi a gond? Akashi-sama! – nézett rám, miután én félig a gondolataimon rémüldözve nem is viszonoztam a csókját.

- Ja. Öhm… semmi! Csak eléggé lefárasztott ez a nap. Hehe… tehát, mi lenne, ha lefeküdnénk? Mármint nem úgy!!! – kezdtem el abban a másodpercben szabadkozni is, mire elég furán nézett rám – De, tényleg! Menjünk aludni! – kényszervigyor. Túl egyértelműen kényszervigyor…

37. fejezet

37. fejezet

Mint egy király?

Koiki miután befejezte a zuhanyzást, egészen zavarban tette meg azt a pár lépést a fürdő és a szobám között egy szál törölközőben, mire közöltem anyával, hogy gyorsan adok neki valami alvóscuccot, aztán folytatom a mosogatást. De ő csak mosolyogva mondta, hogy menjek csak, majd ő befejezi… Tényleg nem látom semmi nyomát annak, hogy negatívan vélekedne a srácról. Sőt! Egyszerűen imádja!

Besiettem Koiki után, aztán magunkra csuktam az ajtót is. Biztosra vettem, hogy van pár percünk, míg nem zaklatnak minket. Csak hagyják, hogy felöltözzön! Most is kétségbeesetten álldogált a szoba közepén és zavartan babrálta a törölközőt… Ettől megszületett bennem a gondolat, hogy megint leteperjem, de… nem szabad. És nem biztos, hogy képes lennék amúgy is most bármi komolyabbra… Mindenesetre megálltam előtte, aztán a derekánál körbefontam a kezeimmel. Miközben magamhoz húztam, ő is kicsit elvetette az aggodalmait, és átölelt. Pár másodpercre még mélyen a szemembe nézett, aztán amint kezdtem közelebb hajolni, behunyta a szemeit és résnyire nyitotta a száját. Végre újra megcsókolhattam! Gyengéd volt, de mégis úgy éreztem, Koiki teljesen határozottan és érzelmesen fogadja! Mikor az ajkaink újra elváltak, még hosszan akartam csupán ölelni őt, de néhány pillanat után megint feszült lett.

- Akashi-sama! – a vállamra hajtotta a fejét – Ha itt lesz az unokatestvéred, akkor is tudunk így lenni?

- Fogok találni rá alkalmat, bárhogy is legyen! – mondtam határozottan, bár elképzelni se tudtam, holnaptól mennyire fog változni az életem, ha Akasaku megérkezik…

- Akashi! – kopogott anya az ajtómon – Ha Furihata-kun felöltözött, kijönnétek mindketten egy kicsit? – Koiki már a kopogásnál riadtan elengedett, aztán amint én is leengedtem a kezeim a derekáról, el is lépett mellőlem.

- Persze, anya! – kiáltottam ki, majd halkabban mondtam a srácnak – Semmi gond nem lesz, nyugi! Ígérem! – erre zavartan mosolygott – Akkor gyorsan keresek neked valami ruhát – azzal már ki is húztam egy fiókot. Koiki végig ugyanazon a helyen állt, míg a kezébe nem nyomtam egy pólót és egy alsógatyát. Leültem az ágyamra, és ránéztem, mire ijedten elfordult… tényleg nehéz néha megérteni… ne most kezdjen el szégyenlősködni... Igazából így se volt vele bajom. Ez a srác hátulról is jól néz ki! Nagyon jól… a szeme sarkából hátranézett, miközben a gatyát kezdte felhúzni. Azt hiszem elég feltűnően bambultam, mert riadtan visszafordította az arcát, és egyre sietősebben kapta magára a ruhákat. Francba, hogy ilyen sötét van! Biztos most is totál vörös…

- Öhm… Készen vagyok – mondta, mire felugrottam az ágyból, majd egy gyors homlok puszi után, a kezét megragadva kihúztam a szobából.

- Na, végre! – nézett végig rajtunk anya – Mit csináltatok ti ennyi ideig? – remélem csak költői kérdésnek szánta… - Na, de akkor azt kérdezném, hogy Furihata-kun! Most vittem oda a vendégszobába az ágyneműt. De nézd meg kérlek, hogy minden megfelel-e úgy, ahogy van, vagy szükséged van még valamire? – nem vártam volna anyától, hogy külön szobába rakja tőlem… ez aljas húzás! Talán tényleg sejt valamit? Vagy alapvető dolog ez, ha átjön egy barátod? Hiányosnak érzem ilyenkor a gyerekkorom… az ilyenekről semmit se tudok…

- De… miattam nem kell ilyen nagy felhajtást csinálni… - kezdte Koiki – elalszok én Akashi-samaval is…

- Jaj, de aranyos vagy! – egy pillanatig azt hittem, hogy jól meg is ölelgeti, miközben ezeket mondja… - „Sama”-zod Akashit? Te tényleg egy rendes fiú vagy! – remélem, hogy ebben az is benne van, hogy „tehát tökéletesen elfogadok bárminemű közelítést is a fiam felé”! – De visszatérve az eredeti témához; akkor nem akarsz a vendégszobában aludni? Pedig olyan szépen odakészítettem mindent! – néha elér anya egy olyan határt, aminél úgy érzem, mindjárt az arcába ordítom kertelés nélkül a véleményem. Nem volt elég egyértelmű neki, hogy velem akar aludni?! Koiki túl jó lelkű, hogy ezek után ragaszkodjon a véleményéhez, márpedig nekem ki kell állnom érte! … is!

- Anya! Azt mondta, velem alszik! – már megint mindent elbaszok! – Holnapig szépen kéne hagyni azt a szobát, hogy Akasaku ne kifogásolja… – remélem kellően tématerelően sikerült a dolog…

- Akashi! Hadd döntse már el Furihata-kun! – szidott le anya – Ne viselkedj úgy vele, mintha valami alattvalód lenne! – alattvaló??? Dehogy viselkedek úgy vele! Bár… erőszakoskodom vele… nem veszem figyelembe a mondanivalóját, ha az az én érdekeimmel ellen megy… és már nem először egészen nyíltan olyat tettem, aminek ő az ellenkezőjét kérte… arról nem is beszélve, mikor kis híján megfulladt attól, hogy a szájába élveztem… természetesen ott is akarata ellenére…

- Öhm… Én igen is örülök annak, hogy Akashi-sama ilyen – szólalt meg Koiki is végre – Ő ezzel csak segít nekem! Ha Ő nem lenne, akkor én nem tudnék döntést hozni magamtól semmiben! És Ő azt is tudja, én mit szeretnék, így rossz döntést nem tudok hozni! – ennyit egyhuzamban beszélni nem is tudom, hallottam-e már… mindenesetre ezzel a kis monológgal újból elkápráztatott és megnyugtatott kissé, hogy mégsem vagyok annyira megvetendő, mint hiszem magamról! Persze lehet, hogy icipicit túloz, de ne vesszünk el a részletekben!

- Ó! Hát… ez esetben átvigyem a matracot Akashihoz? – anyát is kicsit megzavarta az erőteljesebb hangszín és nyíltság.

- Nem kell, köszönöm! Tényleg tökéletesen megfelel, ha… - Koiki egy pillanatra zavarba jött, aztán megint bizonytalankodva folytatta – ha egy ágyban… alszunk…

- Áh, persze! – mosolygott most már anyukám is zavartan a srácra, aztán kicsit feléledve mondta – Akashi! Zuhanyozz le gyorsan, addig én befejezem a mosogatást Furihata-kun társaságában! – mit akarhat tőle? Kicsit félek itt hagyni anyával egyedül… De mit tehetnék mást? Még abban reménykedtem, Koiki azt reagálja erre, hogy fáradt, és menne aludni, de sajnos e helyett beleegyezően bólintott egyet félénken – Nagyszerű!

Magamhoz vettem a ruháim, aztán amint beértem a fürdőszobába, próbáltam a lehető leggyorsabb iramban levetkőzni, hogy ne történjen szegénnyel semmi kellemetlen…

36. fejezet

36. fejezet

Vacsora és betekintés a Furihata családba...

Gyorsan összeszedtem a nagyobb darabokat és felsepertem, nehogy bárkinek is szilánk álljon a lábába az én hülyeségem miatt… Megsérülhetett volna Koiki! Komolyan nincs rendben velem valami. Ha a srác miatt viselkedek ennyire felelőtlenül, akkor miért pont ő az egyetlen, akinek a biztonságát ezzel kockáztatom?

- Segíthetek a tálalásban? – kérdeztem Koikitól, ahogy befejeztem az eltakarítást – Csak miután ennyi gondot okoztam, hátha még a hasznodra válnék! – tudtam, hogy kicsit győzködni kell, hogy ne nemleges választ kapjak.

- Nem veled van a gond – mondta halkan. Már megint mire gondol? – Én… tényleg szeretlek, de… félek.

- Mi? Mitől félsz? – nem értettem teljesen a dolgot.

- A szüleid nagyon kedvesnek tűnnek, de tudom, hogy milyen vagyok… a szüleid biztos nem szeretnek – mindehhez olyan elkenődött arcot vágott… és igazából fel se tudtam dolgozni, hogy ezeket most komolyan gondolja-e? Tényleg attól parázik, hogy apámék nem szeretik? Nem tudok ezen nem mosolyogni. Túl gyámoltalanul hangzik ez emellett az arckifejezés mellett. De semmi hirtelen mozdulat! Nem szabad most hozzáérnem – Min nevetsz? – olyan kétségbeesetten nézett rám!

- Jaj, csak olyan aranyos, hogy ilyenek miatt aggódsz. De komolyan! És nem kell ettől tartanod. A szüleim nagyon jó véleménnyel vannak rólad!

- És ez igaz is? – nézett mélyen a szemeimbe – Ugye nem csak Te találod ki ezeket, hogy jobb kedvre deríts?

- Esküszöm! Eddig egy rossz szót se mondott rád bármelyikük is! Anyukám még dicsér is folyton! – végre picivel vidámabbnak tűnt.

- De… valahogy mégis… annyira ideges vagyok, mikor itt vannak… - csak suttogta, megint kerülve a tekintetem. Ez így nem megy! És még a vacsora hátra van! De meg akarom csókolni!!!

- Fiúk! – anya lépett be a konyhába. Még jó is, hogy idejött, különben lehet, hogy újból elrontok mindent. – Tudok segíteni a tálalásban?

- Öhm… - Koiki megint dadogni kezdett, így előrébb léptem, és anya kezébe adtam a tálkákat és a pálcikákat. Miután anya ezzel távozott is, én is felemeltem a tányért, amin a rizsgombócok voltak, és vittem is – Ööö… a többit viszem én! – hallottam a hangját, aztán ahogy lepakoltam az asztalra, meg is jelent ő is a zöldségekkel és a szósszal.

- Hm… Kinézetre első osztályú! – huppant le apám egy párnára.

- Öhm… Köszönöm – ne csináld ezt, Koiki! Ez az esetlenkedés…

- Itadakimasu! – kezdtünk neki a vacsorának. Tényleg jól sikerült! Bár anyukám ezt rögtön meg is jegyezte neki… a srác meg csak zavartan motyogott valamit megint. Mostanában instant vagy gyors kajákat ettem csak, és csupán néha főzött anyukám ránk rendesen. Örültem, hogy Koiki még ehhez is ért! Legalább nem kell félnem az éhhaláltól.

- És mondd csak, Furihata-kun! – fordult hozzá apukám, miközben nyúlt egy újabb rizsgombócért – Te is végzős vagy, igaz? Melyik iskolába szeretnél tovább jutni?

- Hát… még nem nagyon tudom… de a nagypapám azt mondta, hogy a Rakuzan Középiskolába menjek szerinte…

- A Rakuzanba? – apukám elkerekedett szemekkel nézte – Te is kosaras vagy?

- Hát… az iskolánkban benne vagyok a csapatban, de nem vagyok a legjobb…

- Ne szerénykedj! Hogyha valakit egy olyan iskolába próbálnak beajánlani, mint a Rakuzan, biztos tudsz egyet, s mást! Nem így van? – apum nem igazán akarta békén hagyni… de valahogy engem is egészen érdekelni kezdett a dolog! Erről se beszélgettünk még nagyon… pedig mikor először találkoztunk, még akart velem kosarazni is…

- Nagypapámat sok emlék köti ahhoz az iskolához, és csak ezért ajánlotta szerintem… - próbált kitérni a srác.

- Miért mindig csak a nagyapádról beszélsz? Ha szabad ilyet kérdeznem… a szüleid nem igazán akarnak beleszólni, hova menjél? – most anyukám kezdte el szegényt tovább nyaggatni. Mondjuk, engem is érdekel a dolog, de még mindig egész testében remeg, mikor próbál megszólalni…

- A nagyapámmal élek – MI??? És én erről eddig miért nem tudtam? Tényleg úgy akarok komoly kapcsolatot ezzel a sráccal, hogy azt se tudom róla, hogy hol és kivel lakik?! – Apukám Yokohamaban dolgozik, anyukám pedig… pár éve egyik felettesével elautózott… azóta semmi hírt nem kaptunk felőle… - néhány kínos másodperc után csendben folytattuk az étkezést.

Miután a vacsorát befejeztük, anyukámmal elmosogattam, míg Koiki lezuhanyozott. Közben végig azon morfondíroztam, milyen is lehet így neki… meg kell hagyni, az én szüleim se nagyon töltenek itthon sok időt, csak a hétvégéken szoktunk kicsit beszélgetni, bár akkor is inkább próbálják kipihenni a hét fáradalmait… de hogy a családod egésze ott hagyjon! Ez felháborító! Talán még, hogy az apja máshol dolgozik, elfogadható, de akkor is! Miért nem vitte magával a fiát??? És milyen anya az olyan, aki egyszer csak lelép a felettesével??? És nemrég azt is mondta, van két nővére, akik szintén nem élnek vele… azokkal vajon mi a helyzet??? Én pedig még azt hittem; nálam a legrosszabb a család…

35. fejezet

35. fejezet

Jó modor. Jó modor. Jó modor.

Koiki így végül mégiscsak nekiállt vacsorát készíteni. Az elején még próbáltam neki segíteni a keverés, zöldség feldarabolás és mit hol tartanak a szüleim részeknél, de utána rá kellett jönnöm, hogy jobban elboldogul a konyhánkban, mint én… Egyre inkább láb alatt éreztem magam, így visszahúzódtam a szobába. Miután beágyaztam, elkezdtem volna visszaöltözni, aztán elgondolkoztam azon, hogy nem kéne-e valami kulturáltabb ruhát felvennem, ha már Koiki ilyen komoly, ünnepi hangulatban főz, arról nem is beszélve, hogy mostantól akkor „hivatalosan” is járunk… Bár a srácnak nincs másik cucca, és nem akarom, hogy ilyen miatt érezze magát kellemetlenül, de mégis valahogy emelkedettebbé kéne tenni ezt az egészet! Vagy csak megint én kerítek az egésznek túl nagy feneket? Ez egy szimpla vacsora lesz a szüleimmel és Koikivel… És a véleményem is megváltozott arról, hogy anyáméknak bármit is elmondjak kettőnkkel kapcsolatban! A sráccal reggel azt beszéltük, ez a mi kettőnk kis titka! Ezt pedig egyelőre semmiképp sem akarom áthágni.

- Akashi-sama! – kiáltott kintről Koiki – Megjöttek a szüleid! – ilyenkor ne sama-zz le!!!

- Máris jövök! – kiáltottam, miközben végül egy tiszta inget kezdtem el magamra rángatni.

- Jó estét! – hallottam a hangját a konyhából. Most kevésbé tűnt félénknek, legalábbis hang alapján.

- Oh, Furihata-kun! Milyen kellemes meglepetés! És milyen finom illatok! Ugye nem Akashi beszélt rá, hogy főzz? – anya! Komolyan ilyennek ismersz?!

- Dehogy! A fia még le is akart beszélni róla, de gondoltam, hogy illetlen lenne most már másodszorra csak úgy kiélvezni a vendégszeretetüket – fogadok, hogy anya el van olvadva megint tőle…

- Nincs egy hasonlóan jó modorú húgod vagy nővéred véletlenül? – itt léptem végre ki a szobából – Igazán el kéne egy rendes barátnő a fiunknak! – Koiki még a konyhában volt, és épp a tűzhely felett kavargatott valamit. Innen is láttam azonban, hogy kicsit idegesebb lett.

- Hát, van két nővérem… - így elgondolva nem is emlékszem, hogy eddig beszéltünk volna bármi másról is, mint a kapcsolatunk… még semmit sem hallottam a családjáról… - De egyikük sem él velünk már.

- Óh, én csak költői kérdésként akartam feltenni – kuncogott fel az anyám – Rendes fiú vagy. Jaj, szia, Akashi! – végre észrevett… tőle két méterre…

- Sziasztok! – köszöntem, miközben bementem a konyhába Koiki mellé. Még mindig kicsit idegesnek tűnt, így finoman a jobb kezemmel végigsimítottam a karján, mire még idegesebb lett – Nyugi, nem láttak semmit! – súgtam oda neki, aztán odébb mentem. Anyát láttam elsietni a mosdó felé, apám pedig azzal a lendülettel leült a kanapéra, és elővett egy újságot, ahogy levette a cuccait – Tényleg nem kell ilyen feszültnek lenned! – mondtam neki halkan, miközben töltöttem teát magamnak.

- Kérlek, a szüleid előtt ne csinálj ilyeneket… - mormogta oda nekem.

- De hisz…

- Vigyázz, leveszem a tűzhelyről! – nem hagyott akadékoskodni. Francba, hogy ennyire ragaszkodjon a hülyeségeihez!

- Szóval, ha a szüleim nem is látnak, de a közelben vannak, már rád se nézhetek? – álltam félre az útjából.

- Nem, csak… vagyis… nagyjából igen!

- Ne csináld már ezt! Ha még ilyenkor se engeded meg, hogy a közeledben legyek, akkor egyszerűbb lenne, ha most azonnal bejelenteném nekik, hogy együtt vagyunk, és utána amiatt biztos nem… - megint meggondolatlanul pofázok Koikinak! Jó modor. Jó modor. Jó modor. A fenyegetőzés nem része a jó modornak – Vagyis, hogy… Kérlek!

- Akashi-sama! – fújta ki a levegőt, aztán rám nézett – Gondolom, az eddig is feltűnt neked, hogy nem igazán merek a szüleid előtt kommunikálni. Se veled, se velük. Így is iszonyatosan ideges vagyok ilyenkor, és ha még olyan dolgokat is teszek, amik szégyenletesek, akkor végképp beparázok! – szégyenletes dolgok? Most azon van fennakadva továbbra is, hogy mindketten férfiak vagyunk?

- Biztos nem könnyítene a dolgon, ha elmondanám nekik? – kérdeztem. Én tényleg komolyan gondolom ezt az egészet, de ahhoz az ő közreműködése is kell, hogy működjön…

- Nem akarom, hogy bárki is tudjon róla… - fordult vissza a vacsora előkészítéséhez – Hol vannak a leveses tálkák?

- Majd én leveszem őket! – ajánlkoztam, azzal nyitottam is a szekrényt.

- Nem kell, majd én megoldom! – ugrott elém, és nyúlt értük. Ahogy nyújtózkodott értük, nem tudtam kihagyni, hogy ne öleljem meg így, hogy szabad préda! De rossz ötlet volt, és felfogtam, hogy megint hülyeséget cselekedtem, de akkorra már ijedtében el is engedte a tálkákat… Amint megláttam a zuhanó edényeket, rögtön magamhoz vontam jobban Koikit, és próbáltam odébb rántani, nehogy megsérüljön. Behunytam a szemeim, ahogy a tálkák érintkezve a földdel, hangosan csattantak, majd darabokra törtek. Amint újra felnéztem, az a látvány fogadott, ahogy a srác kicsit sokkosan kapaszkodik a kezeimbe. Azért talán ennyire nem volt megrázó az, hogy összetörtünk pár tányért… aztán pár másodperc után feleszmélt, és mérgesen rám nézett, miközben elengedtük egymást.

- Hülye! Miért kellett ezt csinálnod?! – mondhat bármit, akkor is cuki volt ilyen mérgesen…

- Jaj! Minden rendben? Ugye nem esett bajotok? – sietett hozzánk anya.

- Nem – válaszolta a srác – Sajnálom, hogy gondot okoztam…

- Nem ő volt a hibás! Csak véletlen meglöktem, mikor vette volna le őket. Sajnálom az egészet! – hajoltam meg előttük bocsánatkérően. Koiki meglepettnek tűnt, de gondolom ő se akarta volna, hogy az igazságot mondjam…

34. fejezet

34. fejezet

Ez esetben...

Arra keltem, hogy valaki betakar. Mikor sikerült elszakadnom attól a homályos, ébredés utáni látástól, végre megláttam Koikit. Már felöltözött, és a kanapé szélén ülve nézett rám.

- Ugye nem én zavartalak fel, Akashi-sama? – kérdezte lefelé fordítva a tekintetét. Felültem, és adtam neki egy csókot:

- Ugyan! Örülök, hogy itt vagy velem! – megint zavarba jött. Olyan kis szeretnivaló! – És amúgy csak éppen pihentettem egy kicsit a szemeimet – megdörzsöltem a szemeim, aztán egy kisebb nyújtózkodás után az ölébe hajtottam a fejem és átkaroltam.

- Öhm… Akashi-sama…

- Hm? – mi baja már megint?

- Már egészen besötétedett, és bármikor jöhetnek a szüleid…

- Hagyd csak! Befejeztem a feltakarítást és Te is bevásároltál. Nem lehet kifogásuk!

- De… haza kéne mennem már…

- He? Miért? – felültem és ránéztem.

- Hát… ma nem beszéltünk a családoddal, hogy én itt leszek, és nem akarok gondot se okozni…

- Ne problémázz már ennyit! Hiszen már szinte családtag vagy! – látszott rajta, hogy egy pillanatra megfeszül – Vagy… nem? Elvégre, a barátom vagy, nem?

- Áh, igen… egy barátod... – valami nem volt rendben vele már megint.

- Koiki! – megfogtam az álla alatt, majd szembefordítottam magammal. Mélyen a szemébe néztem, mire elpirulva megint elnézett mellettem – Nem egy barátom vagy, hanem A barátom! – még mindig nem nézett rám – Vagy pont ez a baj? – kérdeztem miután még mindig nem adott semmi választ.

- Nem… csak… - elkezdett sírni.

- Mi…? Mi a baj? Koiki! Minden rendben? – kezdtem komolyan aggódni miatta. Én tettem valami rosszat vele? De hisz, most nem hiszem, hogy bármi bántót mondtam. Vagy talán ő nem akarja ezt, és emiatt…? Megtörölte a szemeit.

- Csak… olyan boldog vagyok, Akashi-sama! – ahogy elvette a kezeit, láttam egy egészen szívmelengető mosolyt az arcán. Tehát csak meghatódott attól, amit mondtam? Vagy én értem félre már megint?

- Akkor nincs semmi baj? – kérdeztem azért a biztonság kedvéért.

- Dehogyis! – megölelt hirtelen. Nagyon aranyos srác, de néha mégis nehezen tudom eldönteni, mit is akar – Akkor biztos nem okoz problémát, ha itt maradok?

- Nem hinném…

- Akkor gyorsan készítek valami vacsorát! – azzal pattant is volna fel, ha nem kapom el az ingét.

- Várj! Komolyan ennyire meglepett az, hogy a barátomnak neveztelek?

- Öhm… sose kérdezted, hogy járnék-e veled… - megint elszontyolodva és vörösen kerülte a tekintetem.

- Koiki… tényleg úgy gondolod, hogy bárkivel lefeküdnék, akit nem szeretek?

- Persze, hogy nem… és én se… mármint… mindegy! – szerintem szex közben se volt így kivörösödve, mint most! De nincs mit tenni…

- Ez esetben, Furihata Koiki! Járnál velem? – nem tudom, mennyire sikerült az elképzeléseim szerinti vigyort felvennem hozzá, de a srác szemei egészen felcsillantak.

- Hát persze! – és megint a nyakamba vetődött. De panaszra nincs okom! Sosem éreztem még magam ennyire boldognak és szeretettnek…

33. fejezet

33. fejezet

Tanulnom kéne egy kis jó modort!

Az ágy szélén ültem, miközben Koiki velem szemben térdelt és szopott. Kissé erőtlen volt az elején, ami elég zavaró volt, miután én nemrég kis híján csúcsra értem… pedig úgy tűnt, tényleg próbálkozik, csak hát… már nincs a topon. Az egyik kezét is használni kezdte, ami most elég sokat számított. Szegény eléggé be volt lassulva… De nem fogom hagyni, hogy én fejezzem be! Fél kézzel a hajába túrtam oldalról, mire felnézett rám, majd finom nyomással egy icipicit közelebb vontam. A reakciója alapján talán annyira nem volt finom a nyomás és pici a táv, de végre egy kis életet sikerült vinnem bele! Köhögött és próbálta elhúzni a fejét, de csak kevés pihenőt engedtem neki, aztán újra rávontam. Valószínűleg mindent beleadott, de magától nem ment volna ilyen mélyre! Így majd két percig „segítettem” neki, hogy mindketten most már valóban sikerrel fejezzük ezt be. Éreztem, hogy mindjárt csúcspontra érek. De ez a srác olyan kis aranyos arckifejezéssel szopta a farkam, hogy bűn lett volna nem a szájába élvezni! Kicsit tartottam tőle, hogy ha csak úgy hirtelen elsülnék, rögtön elhúzódna, így a másik kezemmel a vállára fogtam, hogy abba az irányba se próbáljon kitörni. Aztán néhány másodperc kellett csak, hogy pontot tegyek az aktus végére. Koiki tényleg egészen rémültnek tűnt és húzta volna el magát, de szerencsére kellőképp ellen tudtam tartani. Mikor végre elengedtem, köhögve elhúzódott.

- Jól vagy? – hogy lehetek ilyen gyökér?! Nem igaz, hogy folyamatosan előbb cselekszek mindenféle hülyeséget, és csak aztán fogom fel, mit is csináltam… Most mit csináljak vele? Legalább a köhögést abbahagyta… Leguggoltam hozzá, és átöleltem hátulról – Bocsánat, de néha már nem tudok önmagam maradni, mikor mellettem vagy – szerencsére ez úgy véltem, hatott nála, mert kevésbé tűnt hisztisnek. Egy-két hosszabb pislogás után úgy ítéltem, valahogy kicsit fel kéne élénkíteni magunkat – Gyere! – kértem, miközben magam felé fordítottam, majd felsegítettem – Lepihenhetnél, amíg én kicsit rendet teszek! – nagy, csillogó tekintetet kaptam cserébe. Jó, lehet, hogy picit eltúlzom, de mindenképp hálásnak tűnt, aminek mindezek után rendkívül örültem…

Újból úgy éreztem, mintha egy nagyra nőtt gyerek lenne! Befektettem az ágyba, betakargattam és kapott egy „jó éjt puszi”-t. Végre valóban megnyugodhattam, azt hiszem. Kisétáltam a konyhába, majd felraktam egy adag teavizet. Amíg az melegedett, visszaosontam a szobába az alsómért. Úgy láttam, már be is aludt… Nem mondom, én is fáradt vagyok, de csak így kiütni magam nem lennék képes! A teát jó erősre csináltam, hátha kicsit felébreszt, aztán gyorsan befejeztem a konyha takarítását is. Hulla fáradt voltam, így a dolgom végeztével, kellemesen süppedtem a kanapéba egy bögre teával. Elkezdtem átgondolni az elmúlt félórát-órát, mire arra jutottam, hogy talán túlzottan erőszakos voltam a sráccal… Remélem azért ő nem gondolja így, vagy legalább nem ítél el ezért. Következőleg viszont (már ha lesz…) sokkal megfontoltabban kell viselkednem, hogy ne utána legyen bűntudatom mindenért! És talán lehetnék vele cseppet figyelmesebb is! Tanulnom kéne egy kis jó modort… A bögrét leraktam az asztalkára nem messze a kanapétól, aztán pár pillanatra behunytam a szemeimet…