53. fejezet

53. fejezet

Egy ijesztő mosoly

Miután kellően rendbe szedtük magunkat, és kiléptünk a szobából, egy sokat mondó elfordulással anyám jelezte, hogy nem kíváncsi bármiféle magyarázatra. Bár nem hinném, hogy erre tudnék bármi mentést adni… habár… minek is adnék? Legalább most tisztáztuk az ügyet előtte… ha nem is úgy, ahogy talán a legjobb lett volna…

Az asztal tökéletesen előkészítve állt a szobában, üresen. Akasaku sehol sem volt. Nem igazán akaródzott rákérdeznem anyámtól, így csak némán helyet foglaltam, majd Koikira nézve őt is hellyel kínáltam magam mellett. Amint leült, feltűnt, hogy ideges és remeg. Vajon anya vagy az unokatestvérem miatt? Körbenéztem, de anyám is eltűnt.

- Minden rendben? – tettem rá egyik kezére a kissé hanyagul újrafáslizott kezem. Egy pillanatra megrándult, majd továbbra is egy pontot nézve halkan válaszolt.

- Az anyukád látott minket, Akashi-sama. Sőt, talán az a lány is hallott! – egyre kétségbeesettebbnek tűnt. Bár meg tudtam érteni. Én is egészen rettegtem a gondolattól, hogy Akasaku tesz valamit, amely természetesen kegyetlenül érintene minket… és anyámat is jobb szeretném úgy látni, mint tegnap! Mikor bocsánatot kért tőlem, amiért ilyen… mikor tényleg megdicsért, hogy igenis jó gyereke vagyok… Miért nem lehetne, hogy az a személyisége maradjon? Miért kell, hogy vagy tudomást se vegyünk a másikról, vagy épp minden dolgáért elítéljük? Hogy lehet, hogy Koiki az egyetlen, aki képes egy jó szót szólni hozzám? És mindeközben pont miatta még inkább távolságot tartanak tőlem az emberek? Oh, Koiki! Miért van, hogy az egész romlott, szar világban csak mi ketten vagyunk?

- Nem érdekel más véleménye, Koiki! – öleltem meg. Éreztem, hogy a remegése lassan abbamarad, miközben pár másodperc mozdulatlanság után ő is megölelt. Nem akarom, hogy valaha is elveszítsem! Nélküle üres lenne az életem.

Még előbb elengedtem a srácot, minthogy visszaért volna anyám, de ugyanolyan hűvösen viselkedett. Némán leült velünk szembe. Pillanatok múlva Akasaku is megjelent, majd leült Koiki elé. Evés közben végig a srácot figyelte, aki az egész végére már totálisan vörös lett. Csend uralkodott és a feszültséget szinte érezni lehetett, ahogy pattanásig feszül. Koiki az utolsó falat után, bocsánatot kérve elsietett a mosdóba… Most a lány szemei rajtam állapodtak meg. Valóban roppant kényelmetlen érzés… Nem tudom, hogy miért csinálja. Ez a legaggasztóbb! Lehet, hogy hallott minket? Vagy szimplán idegesíteni akar? Netán ez valami teszt, amiből kiszűri, hogy melyikünket is érdemesebb piszkálnia az elkövetkezendő hetekben? Mi lehet a célja?

- Aka-chan! Délután kijönnétek velem körbenézni? Olyan rég voltam már Tokióban! Biztos annyi minden megváltozott! – mosolygott rám. Kirázott tőle a hideg…

- Tanulnom kell – feleltem rögtön egy vállrándítással, miközben éreztem, hogy az evőpálca remeg a kezemben. Ha lehet, távol akarok maradni az unokatestvéremtől… még ha egy ilyen átlátszó indokkal is…

- De hisz hétvége van! – kezdett el nyaggatni. Majd összefonta a karjait, és folytatta egy fokkal halkabban – Akkor majd csak Furival megyek!

- Nem mész Te Koikival sehov…! – csaptam az asztalra, mire Akasaku egy pillanatra meglepettnek tűnt, majd egy ijesztő mosollyal belém fojtotta a folytatást. Éreztem anya tekintetét is magamon… Ezek ketten ki akarnak készíteni, az már biztos…