58. fejezet

58. fejezet

Nem kell, hogy segíts!

Mivel már csupán az esztelen ütéssorozatom próbáltam leadni, elég gyorsan megkaptam a választ; a srác öklei hatalmas erővel csapódtak be a hasamba egymás után, mire másodpercekkel később, komoly hányingerrel viaskodva, két kezemmel gyomortájékon szorítva a testem összegörnyedtem. Az orromból ömlött a vér, így a légzésem is egészen megnehezedett, ahogy a fájdalomtól összeszorított, vértől maszatos fogaim között próbáltam levegőhöz jutni. Néhány pillanattal később azért még biztosította az ellenfelem, hogy meg se próbáljak újra felkelni, és még végszóként egy-két rúgást intézett felém, melyeket többnyire a karjaim hárítottak. De talán pont ezért nem csak a hasamat célozta, így egypár a mellkasomat is sújtotta, illetve sikeresen tökön is rúgott. Valamit még mondott is közben, de valahogy nem igazán hallottam már… kissé elmosódottan láttam, ahogy a srácot páran elrángatják mellőlem végre. De a tömeg közelebb jött, és nem igazán hagytak levegőhöz jutni. Aztán valaki kézbe vette az irányítást, és lassan hátrébb terelte a közönséget. Az alakja elmosódott volt, és a hangja nem igazán ért el, de valahogy mégis úgy éreztem, rábízhatom magamat.

Nem tudom, mennyi idő után tudtam újra érzékelni rendesen a külvilágot, de kényelmetlenül arra eszméltem, hogy a falnak támasztottak, és egy kisebb kupac ember szánakozva néz rám… kínos volt. Felettébb kínos… Főleg miután sikerült feldolgoznom, hogy a saját gyomortartalmamban és véremben ülök. A ruháimból áradt a bűz miattuk.

- Már jobban vagy? – guggolt le elém egy nagyjából velem egyidősnek tűnő, hosszú sötét hajú fiú. Barátságosnak tűnt, annak ellenére, hogy világos szemei alapvetően rideg érzetet kelthetnének az emberben – Ez az Ohara egy állat néha! Máskor kicsit meg kéne gondolnod jobban, mit mondasz egy ilyen alaknak! – visszavonom az előző megállapításom; ez a srác egy anyáskodó köcsög!

- Ch! Majd pont egy ismeretlennek fogom megfogadni a hülye tanácsait! – bambultam el róla a többi körülöttem állóra. Nagyjából egyidősek lehettek mind. Biztosan az egyik környékbeli suli tanulói… egyik se kifejezetten ismerős.

- Azt fogadsz meg, amit szeretnél! – mosolygott rám idegesítően – Hidd el, csak segíteni akartam vele! Én ismerem azt a marhát, és tudom milyen, mikor feldühítik.

- Nem kértem a segítséged – mondtam ki, majd lassan a falnak támaszkodva felemelkedtem. Alig láttam, hiszen egyik szememen a kötés fedett, a másiknál az arcom kezdett bedagadni. Picsába! A gyomrom még görcsölt, így fél kezemmel a hasam szorítottam, próbálva enyhíteni a kényelmetlen érzést.

- Rendben – jelentette ki egyszerűen, miközben ő is felállt – De ha szabad megkérdeznem… - közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta – Ki az a Koiki, akinek a nevét suttogtad? – egy pillanatra lefagytam, majd ránéztem:

- Semmi közöd hozzá, azt hiszem… Foglalkozz a saját dolgaiddal, és takarodj innen! – jelentettem ki hűvösen. A srác vállat rántva figyelte, ahogy lassan otthagyom őket. Mindegyik szempár némán követett… éreztem a hátamban a tekinteteket.

A falnak támaszkodva, görnyedten haladtam visszafelé. Vajon mennyi esély van arra, hogy Koiki más úton jött, és mikor most hazaérek, otthon találom? Minden tagom lüktetett a megerőltetéstől és fájdalomtól. De legalább az orrom vére már elállt… De az a szag, ami belőlem áradt… undorodnom kellett magamtól. Nagyon lassan mentem, és egész úton hazáig nem láttam tisztán az arcokat, bár Őt biztos még így is felismerném…