55. fejezet

55. fejezet

Szükség

Úgy éreztem, majd felrobbanok. Hogy lehet Koiki ilyen idióta, hogy csak úgy beleegyezik egy ilyen egyértelmű merényletbe ellenem!? Hát eszébe se jut, hogy az a rohadt ribanc pont így akar közénk állni? Miért ilyen vak? Talán valahogy fel kéne nyitnom a szemét, hogy könnyebben átlássa, milyen utolsó mocsok is az a lány? De már azt se tudom megérteni, neki miért nem esett le ez a tény! Vagy talán… talán megtetszett neki? Mármint Koikinak az a szemét… Mert az egyértelmű, hogy Akasaku csak át akarja baszni és csak idegesíteni akar… De ha a srácnak tetszik is, akkor hogy jöhetett össze velem? Az a lány tökéletesen más világ, mint én! Hiszen ő egy idegbeteg egoista! Mégis miben hasonlítunk? Talán még külsőre megértem… mégiscsak rokonok vagyunk, de hogy a személyiségünk között óriási a különbség, az is biztos! És arról a vészjósló aurájáról még csak nem is beszéltem! Ja. És kiskorunkban, mikor az ollóival hado… a kurva életbe! Mostanában mégis ki hadonászott ollókkal?!

- Akashi! Szerintem mehetsz. Így fél kézzel nem sokat tudsz segíteni – rázott ki anya hangja egy pillanatra gondolataimból, mire készségesen be is vonultam a szobámba.

- Hú, a picsába! – dőltem az ágyamba. Ha ez így megy tovább, megint csak valami értelmetlen hülyeségre lyukadok ki és feleslegesen vádaskodok… de mi van, ha ez most nem csak a képzeletem szüleménye? Lehet, hogy Koiki valóban kedveli az unokatestvérem. És ez csak természetes… hisz Akasaku legalább lány. Még mellette is normálisabb és elfogadhatóbb élete lehetne… Azonban én abból a nőstényördögből azt is kinézem, hogy álmában megfojtja! Nem érdekel. Nem hagyom, hogy pont ő vegye el tőlem! Bár meg kell hagyni… másnak se tudnám csak úgy átengedni… - A francba, Koiki! – csaptam a párnámba. Ha Akasaku háborút akar, tőlem megkaphatja… De az biztos, hogy amíg bírok, kitartok az érveim mellett!

De vajon most hol lehetnek? És mit csinálhatnak? A hasamra fordulva idegesen babráltam a lepedőt, majd lassan elnyúlva szippantottam magamba Koiki illatát. Jöjjenek vissza minél előbb! Én meg akarom ölelni! Csókolni akarom! És megtartani csak magamnak örökre!

- Na! Koiki! Gyere már haza gyorsabban! – vettem a párnát a fejemre, majd mint egy óvodás duzzogva dobáltam magam az ágyban. Külső szemlélőnek egészen szánalmasnak tűnhettem… de az az idióta csak azért se jön! – Koiki~! Hagyd a picsába azt a lotyót, és gyere vissza! – szenvedtem tovább. De pár perc forgolódás után kissé korrigáltam magam, és a párnámat ölelve és szagolva hüppögtem tovább halkan, abba az irányba fordulva, amerre Koiki feküdt este – Hiányzol, Te kis hülye… - suttogtam a párnámnak, közben a takarót a lábaim közé gyűrve. Eszméletlen szánalmasan nézhettem ki… Igazából annyira nem akartam, hogy pont ebben az állapotban lásson… de mégis! Ha most belépne a szobám ajtaján, és mellém feküdne, én lennék a legboldogabb ember a világon!

A párnámmal együtt már magamat is körbefontam a karjaimmal, és ahogyan csak tudtam, szorítottam a kezeimmel és a lábaimmal egyaránt. Szükségem van arra a srácra! Nagyobb szükségem, mint eddig valaha is hittem volna… Talán amiatt érzem most kifejezetten távolinak, mert mással van, akivel azt se tudom, mit csinál? Bár mit is csinálna? Leginkább az bánt, hogy nincs itt mellettem. Nincs, aki ellentmondjon az újabb, idióta gondolataimra. Nincs, aki rácáfoljon arra, hogy már nem is engem szeret. Miért nincs még itt?! Vajon mikorra ér vissza? Vajon ma még egyáltalán visszajön? Fenébe, hogy az idő ilyen lassan megy! Nem bírom már sokáig ezt a bizonytalanságot! Ha kell, ezerszer elsuttogom neki, hogy mennyire szeretem! Sőt! Ha kell, mindenki előtt kikiáltom! Csak jöjjön már végre haza, és bújjon ide mellém…