54. fejezet

54. fejezet

Van, aki nem változik…

Anya szemei nem tudtam eldönteni, hogy dühtől vagy undortól izzóan mélyednek belém. Mindenképpen roppant negatív kisugárzással járt, ahogy Akasaku vérfagyasztó mosolya is. A karom, amelyen jelenleg az asztalon támaszkodtam, remegett. Reméltem, hogy inkább dühösnek tűnök, mint ijedtnek… Az igazságot megvallva még magam se tudtam, melyik érzés erősebb bennem, abban a pillanatban.

- Miért ne mehetnék sehova azzal a fiúval? – hallottam meg a lány hangját újból – Talán neki nincs joga ahhoz, hogy eldöntse, velem akar e jönni? Azt hiszed, a beosztottad vagy a szolgád? – végig olyan hangnemben beszélt, amellyel sikeresen azt is elérte, hogy még nekem legyen bűntudatom az egész miatt! – Oh, Furi! – nézett fel egy pillanat múlva, míg én vörösen, remegve szenvedtem, hogy valami frappáns választ adhassak – Mi a véleményed? Meg tudnád mutatni nekem a környéket? – ahogy újból az unokatestvéremre néztem, csak egy álszent mosolyt láttam.

- Öhm… - kezdte bizonytalanul. Szinte éreztem, ahogy segítségkérően rám néz… - Ha Akashi-sama…

- Jaj, ne csináld már! Jó buli lesz! – vágott közbe Akasaku, közben felé kacsintva – És egy pillanatra idejönnél? Valamit szeretnék Tőled kérdezni négyszemközt is.

Koiki habozva, de odacsoszogott, majd lassan lehajolt a lányhoz, aki finoman az ingujjánál fogva még lejjebb húzta, aztán a füléhez hajolva valamit odasúgott neki. A srác arca már az elejére rákvörös volt, de mikor újra felegyenesedett, már egészen kétségbeesettnek is tűnt.

- Akkor, ha már Akashi-samanak úgyis tanulnia kell, én szívesen elkísérem Akasaku-sant.

Ahogy a kezeim ökölbe szorultak az asztalon, rájöttem, hogy az unokatestvérem cseppet sem változott, amióta utoljára láttam. Még mindig ugyanaz a rohadt szemétláda, aki 10 évesen volt! Már egészen biztosra merem venni, hogy hallott minket… sőt! Talán még látott is! És ezzel a „városi sétájával” is csak az idegeimet akarja rombolni! Koiki meg, amilyen kis értetlen kölyök, nem is fogja fel, hogy mi készül itt a háttérben! De mit tehetnék én? Ezek után még hülyébbnek érezném magam, ha velük tartanék… azonban ha ezt nem teszem, csak elveszíthetem a srácot…

- Jól van, a francba is! Megyek veletek! – tápászkodtam fel.

- Ugyan, Akashi-sama! – szólalt meg Koiki - Hiszen pótolnod kell az iskolai lemaradásodat és pihenésre is szükséged van! Majd én elkísérem – mosolyodott el idegesen.

- Egy faszt! – kaptam el a karját – Velem maradsz itthon!

- Seijuurou Akashi! – most anya következett – Mégis kinek gondolod magadat? Először is nagyon gyorsan hagyd abba ezt a beszédstílust! És ha Furihata-kun már van olyan kedves, hogy helyetted elkíséri az unokatestvéredet, mert Te nem vagy rá képes, akkor minimum köszönd meg neki a fáradalmait, ne pedig még terrorizáld is! Azonnal ereszd el a karját! – évek óta nem hallottam már efféle rikácsolást. És hogy őszinte legyek, kifejezetten meglepett és megijesztett a dolog…

- Elnézést, Furihata-kun! – engedtem el a karját, majd egy illedelmes meghajlás után, kissé lenyugodva elfantáziáltam azon, hogy ezek után milyen szépen beleillene egy kézcsók az összképbe… de anyáék előtt azért még mindig nem kéne… főleg mivel a srác megint totál zavarban volt.

- Gyere, Furi! – kapta el a kínos csend közepén Akasaku Koiki vállát – Induljunk is, és akkor több időnk lesz! Akashi pedig biztosan szívesen segít majd elpakolni és elmosogatni az anyjának.

Félénken bólintott, majd vette is a cipőjét. Gyorsan és némán felöltöztek, majd a lány széles mosollyal elköszönt, és húzta is maga után a fiút. Még láttam, ahogy kétségbeesetten int egyet nekünk, majd az ajtó bezáródott. Éreztem, ahogy az idegességtől összeszorul a gyomrom is. Ha Akasaku egy ujjal is hozzá mer nyúlni, vagy mond neki valami maszlagot rólam vagy rólunk, soha többé nem bocsátok meg neki, és nem fog érdekelni a félelmem… ki fogom csinálni!