61. fejezet

61. fejezet

Már megint…

Sose hittem volna, hogy az efféle kéréseim valaha is teljesülnek! És mégis, amint a fejemben elhangzott az esdeklő kérelem, hallottam, ahogy egy ajtó kicsapódik, majd egyszerre ideges és kétségbeesett hang érkezik abból az irányból:

- Mondjátok, hogy hazaért! – pár másodperc után hallottam a kissé zavart visszakérdezését – Tényleg? Hol van? – felültem az ágyamon. Pillanatokkal később nyílt az ajtóm, és egy résnyi helyen belesett Koiki, aztán nyugtázva, hogy nem épp alszok, belépett a szobámba – Akashi-sama~! – szinte rám vetődött. Ahogy egy hosszú, biztos ölelésben részesített, éreztem minden apró négyzetmilliméterét az összes sajgó sérülésemnek. Próbáltam nem foglalkozni velük, de nem kellett sok a srácnak, hogy feldolgozza; egészen leharcolt állapotban vagyok – Bocsánat, Akashi-sama! – szállt le rólam sietve, majd mellém ülve figyelt – Ki tette ezt veled? Mi történt? – mélyet sóhajtottam, majd nekikezdtem.

- Nekimentem valami idiótának, akit sikerült ezzel úgy felhúznom, hogy utána rajtam próbálja meg kitombolni magát… - nem kell minden egyes részletet tudnia. Tisztában vagyok vele, hogy én se vagyok éppen csak a körülmények áldozata, hiszen eleget tettem azért a verésért…

- Máskor figyelj oda jobban, Akashi-sama! Nem akarom, hogy ilyen csúnyán lesérülj – a végét csupán suttogta a fülembe. A hangjától végigfutott rögtön a bizsergés a hátamon. Csak valószínűsíteni mertem, hogy szánt szándékkal csinálta ezt.

Lassacskán a karjaimat köré fontam, mire nem sokkal később a combjaimon ülve találtam. A két keze a fejem mögött játszadozott a kissé még vizes hajtincsekkel, míg az enyémek a csípőjére vándoroltak finoman. Ahogy a mozgásom abbamaradt, Koiki még közelebb csúszott, aztán gyengéden megcsókolt. Mármint… én arra számítottam! De ehelyett újra egyre tüzesebben folytatta. Áh, hülyegyerek! Csak azért csinálod ezt, mert megígértem, hogy nem csinálok semmit veled, igaz? Miért mindig olyan pillanatokban kell ilyen kanosnak lennie, mikor épp visszatart valami?! Igazából még az az ígéret tehető meg nem történtté, de a tagjaim akkor is fájnak, és valószínűleg szex közben megint csak erőteljesen zavaró tényezőként lépnének fel… picsába! Csók közben amennyire csak rám tudott mászni ebben a helyzetben, megtette. Így akaratlanul is érezhettem, hogy újból felizgult… De most végiggondolva; nem pont amiatt, hogy pár perc után valamelyikünk rámászik a másikra alakul ki az az állapot, hogy valójában nem tudunk a másikról semmit? És így nevezzük magunkat egy párnak? Valahogy rohadtul nem érzem ezt jól működő, romantikus párkapcsolatnak… Lehet, hogy volt abban valami, amit a másik énem mondott; miszerint Koiki csak a kurvám… De miért kell már megint ilyeneken agyalnom?! Miért nem tudok olyan tisztán és bizalommal gondolni rá, mint ahogy állítása szerint Ő gondol rám?

- Akashi-sama… - engedte le a kezeit a nyakamból, enyhe nyomással hátradöntött az ágyon, majd kicsivel lejjebb csúszva, az alsómon keresztül izgatott az egyik kezével – Te is már kemény vagy – mondta halkan mosolyogva. A másik kezével szórakozottan simogatta a mellkasom a pólón át.

Nem akartam most ezt, de mégse hagyhattam teljesen kölcsönzés nélkül a dolgot, így lassacskán én is kigomboltam és kizipzáraztam a nadrágját. Úgy egy perc játszadozása után mindkét keze felkúszott a mellkasomon, majd finoman a fejem mellett letámaszkodva egész testében rám simult. A lábait is lassan összekulcsolta az enyémekkel. Újra megcsókolt, miközben enyhén mozogva még inkább tudatta velem, hogy erekciója van…

- Akashi-sama… - egyik kezét lassan végighúzta az enyémen, majd megragadva azt a fenekére húzta. Ahogy elkezdtem picit markolászni, vissza is vitte a karját, és elégedetten csókolt tovább. A másik kezemmel is nekikezdtem, mire még intenzívebb lett a mozgása. Nem hagyhattam abba, de minden egyes kézmozdulatomnál éreztem, ahogy a gennyedző sebeim tetejei felszakadoznak…

60. fejezet

60. fejezet

Egy régi ismerős…

Vajon ez ugyanaz, mint anno? Vizsgáltam meg közelebbről az ismerős tárgyat. Kísértetiesen hasonlított! Eszméletlen, hogy már öt-hat évvel ezelőtt is szörnyű állapotban volt, és mintha egy napot se öregedett volna! Bár nagyon koszosnak tűnik… van rá esély, hogy még életében nem mosták ki? Mert azt tudom, hogy régebben ki se engedte a kezei közül, de most már talán kinőtt ebből… nem?
Egészen közel hajoltam hozzá, úgy vizsgáltam. A koszfoltok ellenére legalább szaga nem nagyon volt. Szinte biztosra mertem venni, hogy ez tökéletesen megegyezik az emlékeimben szereplő dologgal: a gomb helyét a baloldalról csupán egy elvarratlan cérnaszál mutatta, a másik gomb megtörten, kiszürkülve révedt a távolba. A bordó és kék anyagdarab, amellyel annak idején befoltozták, kissé kopottan, megereszkedett szálakkal virított ki a mustársárga alapszínből. A tömés sárgás színe az egyik sarkánál ki is látszott már. Az egyik lecsüngő tagját már nem sok választotta el attól, hogy leszakadjon. Bár a nyaki rész is elkarcsúsodott a ráerősített kötél miatt. Ez egészen biztosan egyazon darab!
Lassan kinyúltam érte, és finoman kezeim közé fogtam az eddigi életem során érinthetetlennek tudott tárgyat. Az anyag, amiből az alap készült érdes volt. Hogy képes egy gyerek egy ilyet tartani kedvencének? Csóváltam meg a fejem, visszahelyezve a régi plüssmacit. Tudom, hogy Akasaku sosem volt normális, de az, hogy még mindig magánál tartja ezt a mackót ebben az állapotban, csak arra mutat újfent, hogy semmit se változott az évek során!
Ha már erről van szó… Bizonyára még mindig nem szívesen engedi ki a kezei közül… Ha most elvinném innen, és megszabadulnék tőle… vajon az unokatestvérem is elismerné, hogy nem szórakozhat velem? De mi van, ha bosszút áll? Ha a plüss itt van, biztos az ollói is a közelben lesznek… Vagy valami még rosszabbat talált ki az évek folyamán, amivel terrorizálhatja a másikat! Nem is akarom tudni! Lehet, hogy jobb lesz, ha békén hagyom… Azonban mégis… Ilyen alkalmam valószínűleg máskor nem lesz… Ha előrébb akarok lépni a ranglétrán, tennem kell érte! Na jó… talán még megszabadulni nem fogok tőle… Egyelőre csak nézzük meg, fogja e keresni, ha eltűnik innen…
A maci nyaka köré csavartam az egész kötelet, majd a mellkasomhoz húztam. Az egyik törölközőt a nyakamba terítettem, ezzel elrejtve a bábut, aztán kiléptem a fürdőszobából. Még a fal mellett haladtam, de a szédülésem és hányingerem végre egészen alábbhagyott. Ahogy átvonultam a szomszéd szobába, hallottam az előszobából, ahogy anyum Akasakuval társalog. Kissé sietősen bevágódtam a szobámba, majd magam mögött becsukva az ajtót, gyorsan félredobtam a törölközőket. A figurát a nagyszekrényembe helyeztem. Remélem nem bánom meg tettem!
Felvettem egy kényelmes boxert és pólót, majd az ágyamra dőltem óvatosan. A testem minden porcikája egy pillanatra végre ellazulhatott. A fejem még kissé lüktetett, de alapvetően egész életképesnek ítéltem magam. A zúzódások lényegében olyan egységesen terültek szét rajtam, hogy a belőlük áradó fájdalom néhány perc szenvedés után érzékelhetetlenné vált. Egyedül a gyomrom görcsölt még mindig… az erőteljes, korgó hang is próbálta érzékeltetni velem, hogy majd éhen halok. De lélekvitelemben valahogy nem éreztem volna most szükségesnek a táplálékbevitelt…
Csak azt szeretném, hogy Koiki visszaérjen, és eltöltsön velem egy kis időt. Ha kell, türtőztetem is magam! Bár ebben az állapotban nem is valószínű, hogy nagyon rámásznék… Mindenesetre: Én, Seijuurou Akashi, ha kell, ünnepi fogadalommal szavamat adom, hogy semmi esetre sem fogok pusztán a saját, arrogáns céljaim érdekében olyat tenni a sráccal, ami kedve vagy szava ellen lenne, ha minél előbb ideér!

59. fejezet

59. fejezet

Mégis miért pont Ő?

Ahogy hazaérve magam mögött becsuktam az ajtót, anya alakját ismertem fel magam előtt. Fél szemmel hunyorogva figyeltem pár másodpercig a kétségbeesettnek tűnő, döbbent arcát, majd ezt megzavarta Akasaku megjelenése a háta mögött. A lányon is látszott, hogy váratlanul érintette a látványom és neki is még fel kell dolgoznia a dolgot. De azért néhány pillanattal később az orrához emelte a kezét, és fintorogva megszólalt:

- Mi a fene történt veled, Aka-chan? – anya szemei is kérdőn figyeltek, de közben érezni véltem, hogy az a tekintet igenis aggodalmas is!

- Verekedtem egy sráccal – jelentettem ki egyszerűen, majd a nézéseket látva folytattam volna, mikor egy másodperc alatt témát váltva, szinte bömbölve kérdeztem: - Hol van Koiki?! – anya még sokkosan pislogott rám, mire az unokatestvérem válaszolt.

- Mivel mikor hazaértünk, anyukád azt mondta, elrohantál, elindult megkeresni téged. Komolyan, mint egy elbaszott love story! – sóhajtotta Akasaku. Utána kell mennem, és megkeresnem! Fordultam is volna, mire megszédülve az ajtónak dőltem – Ne legyél már ilyen csökönyös hülye! – kapta el a karom, majd átfogta a derekam, és megindult velem a folyosón – Szedd már cseppet rendbe magad! Amúgy is, ha újból egymás után rohangáltok, csak kikerülitek egymást megint! – volt benne igazság… de mi a faszért hagyom, hogy pont Ő segítsen nekem?! Erőtlenül próbáltam ellökni magamtól, mire csak egy-két „Idióta!” reakciót kaptam. A fürdőbe érve a zuhanyzó szélére ültetett, majd mint a kisgyerekeket, elkezdett volna levetkőztetni. Őszintén megvallva, nem mutattam komoly ellenállást, amíg a kabátom, a pulcsim és az ingem fejtette le rólam… inkább csak a semmibe bambulva elmélkedtem, hogy mi a francért kellett ezt az egészet végigcsinálnom? Az a lány a hibás mindenért, és most mégis, Ő próbál engem rendbe hozni…

- Hé! Mégis mi gondolsz?! – kaptam el a kezeit, mikor a gatyám kezdte kigombolni.

- Aka-chan! – a hangszín olyan volt, mintha egy őrülthöz beszélne – Ha képes vagy rá, tőlem egyedül is levetkőzhetsz. De jelenleg azt hiszem, nem sok jogod van ahhoz, hogy ordibáljál velem, amiért segíteni próbálok – hülye kurva. Már hogy ne lenne jogom… miattad van az egész.

Megadóan hagytam, hogy alsógatyára levetkőztessen, aztán ő maga döntött úgy, hogy reményei szerint képes vagyok lezuhanyozni. Erre persze hevesen bólogattam, és miután kiment, gyorsan attól is megszabadultam, és beálltam a zuhany alá. A hideg víz a húsomba mart. Összerándultam, és a falnak dőltem. Melegebbre állítottam a vizet, és közben a kötéstől megfosztott kezem figyeltem. Felületesebb és mélyebb vágások sorakoztak a feldagadt, zöldes árnyalatú bőrfelületen. Egy-két seb gennyedzett még. Elég ocsmány látványt nyújtott. Bár meg kell hagyni, a hányingerem valószínűleg nem ettől volt még mindig olyan erős. Ahogy eresztettem magamra a vizet, lassan a bal szememhez értem. Kötés fedte még. Méghozzá elég kényelmetlen kötés, ugyanis a feldagadt arcomba élesen belevágott a széle. Kíváncsi is voltam és abban is reménykedtem, hogy az arcomra irányuló fájdalmat csökkenthetem, így lassan leszedtem magamról. Ahogy a kötés lekerült, felnyitottam a szemem. Kicsit bántotta a fény, de relatíve tisztán láttam vele. A zuhanyrózsában néztem a tükörképemre, amely valóban, egy a szemem alatt közvetlenül húzódó, csúnya kis heget mutatott. Tehát tényleg nem vájtam ki… Cseppet megkönnyebbültem, de féltem is. Akkor a másik énem ugyanúgy visszatérhet bármikor… És előfordulhat újból, hogy Koikit magáévá teszi az én testembe bújva. Olyan, mint valami rossz szellem. Valamit ki kell találnom, hogy távol tartsam!

Egy alapos zuhany után kitámolyogtam, majd nekiláttam törölközni. Valamivel frissebbnek éreztem magam. Mindenképp el kell fogadnom, hogy az összehányt és vérezett ruháimban nem mutattam túlzottan szép látványt… A törölközőt magamra kötöttem, majd léptem volna ki, amikor valamit megláttam a tükör elé ültetve…

58. fejezet

58. fejezet

Nem kell, hogy segíts!

Mivel már csupán az esztelen ütéssorozatom próbáltam leadni, elég gyorsan megkaptam a választ; a srác öklei hatalmas erővel csapódtak be a hasamba egymás után, mire másodpercekkel később, komoly hányingerrel viaskodva, két kezemmel gyomortájékon szorítva a testem összegörnyedtem. Az orromból ömlött a vér, így a légzésem is egészen megnehezedett, ahogy a fájdalomtól összeszorított, vértől maszatos fogaim között próbáltam levegőhöz jutni. Néhány pillanattal később azért még biztosította az ellenfelem, hogy meg se próbáljak újra felkelni, és még végszóként egy-két rúgást intézett felém, melyeket többnyire a karjaim hárítottak. De talán pont ezért nem csak a hasamat célozta, így egypár a mellkasomat is sújtotta, illetve sikeresen tökön is rúgott. Valamit még mondott is közben, de valahogy nem igazán hallottam már… kissé elmosódottan láttam, ahogy a srácot páran elrángatják mellőlem végre. De a tömeg közelebb jött, és nem igazán hagytak levegőhöz jutni. Aztán valaki kézbe vette az irányítást, és lassan hátrébb terelte a közönséget. Az alakja elmosódott volt, és a hangja nem igazán ért el, de valahogy mégis úgy éreztem, rábízhatom magamat.

Nem tudom, mennyi idő után tudtam újra érzékelni rendesen a külvilágot, de kényelmetlenül arra eszméltem, hogy a falnak támasztottak, és egy kisebb kupac ember szánakozva néz rám… kínos volt. Felettébb kínos… Főleg miután sikerült feldolgoznom, hogy a saját gyomortartalmamban és véremben ülök. A ruháimból áradt a bűz miattuk.

- Már jobban vagy? – guggolt le elém egy nagyjából velem egyidősnek tűnő, hosszú sötét hajú fiú. Barátságosnak tűnt, annak ellenére, hogy világos szemei alapvetően rideg érzetet kelthetnének az emberben – Ez az Ohara egy állat néha! Máskor kicsit meg kéne gondolnod jobban, mit mondasz egy ilyen alaknak! – visszavonom az előző megállapításom; ez a srác egy anyáskodó köcsög!

- Ch! Majd pont egy ismeretlennek fogom megfogadni a hülye tanácsait! – bambultam el róla a többi körülöttem állóra. Nagyjából egyidősek lehettek mind. Biztosan az egyik környékbeli suli tanulói… egyik se kifejezetten ismerős.

- Azt fogadsz meg, amit szeretnél! – mosolygott rám idegesítően – Hidd el, csak segíteni akartam vele! Én ismerem azt a marhát, és tudom milyen, mikor feldühítik.

- Nem kértem a segítséged – mondtam ki, majd lassan a falnak támaszkodva felemelkedtem. Alig láttam, hiszen egyik szememen a kötés fedett, a másiknál az arcom kezdett bedagadni. Picsába! A gyomrom még görcsölt, így fél kezemmel a hasam szorítottam, próbálva enyhíteni a kényelmetlen érzést.

- Rendben – jelentette ki egyszerűen, miközben ő is felállt – De ha szabad megkérdeznem… - közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta – Ki az a Koiki, akinek a nevét suttogtad? – egy pillanatra lefagytam, majd ránéztem:

- Semmi közöd hozzá, azt hiszem… Foglalkozz a saját dolgaiddal, és takarodj innen! – jelentettem ki hűvösen. A srác vállat rántva figyelte, ahogy lassan otthagyom őket. Mindegyik szempár némán követett… éreztem a hátamban a tekinteteket.

A falnak támaszkodva, görnyedten haladtam visszafelé. Vajon mennyi esély van arra, hogy Koiki más úton jött, és mikor most hazaérek, otthon találom? Minden tagom lüktetett a megerőltetéstől és fájdalomtól. De legalább az orrom vére már elállt… De az a szag, ami belőlem áradt… undorodnom kellett magamtól. Nagyon lassan mentem, és egész úton hazáig nem láttam tisztán az arcokat, bár Őt biztos még így is felismerném…

57. fejezet

57. fejezet

Nem adom fel!

Hallottam, ahogy elégedetten hümmögve, lassan otthagy. Dühtől remegtem és a körmeim egészen a tenyerembe mélyedtek, ahogy az öklöm újra összeszorult. Minden erőmet próbáltam belevinni az ütésbe, amely egyenesen a srác hátán csattant, picivel az egyik lapockája alatt. Összerándult a hirtelen csapástól, és rám nézett. Lényegében olyan elvakult voltam, hogy fel se fogtam, hogy az amúgy is sérült kezem komoly izomkötegekbe csapódott, és nagyobb kárt tehettem ezzel magamban, mint benne…

- Te most szórakozol velem, köcsög? – most már érzékelni lehetett a hangjából, hogy pillanatok kérdése, és megismerhetem az igazi erejét – Tudod, ez most kurvára fájt! Tehát húzz innen a picsába, különben nem leszek ilyen kegyes hozzád! – de nem fordított most hátat, csak idegesen bámult…

Vigyorogtam, majd ahogy tudtam, nekiestem újból az ökleimmel. Pár ütést csak hárított, majd egyik pillanatban megérezhettem, ahogy az egyik öklével bemosott nekem egyet. Nem volt épp kellemes érzés, ezt még ebben az állapotban is felfogtam… Konkrétan az ütés erejétől a falhoz tántorodtam. Sikeresen ráharaptam a nyelvemre is azt hiszem, legalábbis vasas ízt éreztem újra a számban.

- Hülye, mazochista állat… - köpött egyet felém, majd újból elfordult.

- Ch! Rohadék – tettem egy kissé bizonytalan lépést a fal mellől – Ne fuss csak úgy el!

- Hát Te tényleg nem vagy normális… – nézett rám hátra, mire egy kis véres nyállal én is reagáltam az előző reakciójára.

Megfordult, és újra felemelte védekezőn a kezeit, mire előszeretettel neki is mentem. Miközben sorra védte az ütéseim, csak röhögött rajtam. Én egy ideges vicsorgás mellett a sikertelen próbálkozások után végre újra „szóhoz” jutottam a „harc” menetében; egy erőteljes rúgást küldtem a sípcsontjába. Felszisszent, majd mivel leengedte a karjait egy pillanatra, sikeresen az egyik öklöm is célt érhetett az állán. Hátrébb lépett, majd az állát lazán megmozgatta, közben egyre feszültebb tekintettel engem figyelve. Másodpercek után a kezeit újra felemelte, de éreztem, hogy most már nem csak védekezni fog… Egész pontosan most ő ütött először, amit valamennyire hárítottam, bár szegény alkarom egészen belesajdult. A második ütés helyett azonban a fiú egyik térdét kaptam, méghozzá hasba, mire összecsuklottam. A szemétje erre kicsit visszavett az agressziójából, és hátrébb lépett, onnan figyelt, felkelek e még. Igazából cseppet elkapott a szédülés és a hányinger, és minden tagom fájdalmasan ordított nekem, hogy meg ne mozduljak, mert még jobban szarrá ver a srác… De nem szívesen adtam volna fel, hiszen még mindig meg kell keresnem Koikiékat! Így lassan feltérdeltem, majd pár másodperc heves levegővétel után talpra botorkáltam. Hamarosan feldolgoztam, hogy kisebb tömeg gyűlt körénk, és figyelte az összecsapást. Milyen szánalmas… A sok hülye ezen szórakozik… A fiú szánakozva nézett. Mondjuk, nem is festhettem túl jól. A számból valószínűleg most már jobban folyt a vér, legalábbis éreztem, ahogyan az államról hevesen csepeg valami. Egész testemben remegtem, bár nem tudom, fájdalomtól vagy dühtől. A kötés lényegében csak a véres szutyoktól tapadt még a kezemre. Mindeközben éreztem, hogy bármelyik pillanatban kiadhatom a gyomrom tartalmát…

- Figyelsz te egyáltalán? – hallottam meg ellenfelem hangját lassan – Add fel, aztán takarodj! – nem adom fel akkor se! Próbáltam győzködni a tagjaimat, hogy újra harcképes állapotban legyenek – Idióta – hallottam meg, miközben ahogy ütni akartam, egyszerűen elhajolt, mire kis híján elestem. Aztán finoman rásegített az esésre egy kisebb lökéssel. Össze kell szednem magam! Nem hagyhatom, hogy ez a csávó ennyivel így kiüssön! Egy pillanatra újra én uralhattam a testem, és egy heves (és esztelen) ütéssorozatot adtam le neki. Talán csak a szerencse miatt, de egy-kettő kisebb sújtás elérte azért az arcát, mire cseppet megint elvesztette a fejét, és egy hatalmas öklössel reagált, amely ahogy találkozott az orrommal, az egy halk roppanás kíséretében vérezni kezdett. De az ökleim már maguktól folytatták az eddigit, bár már szinte csak vakon a semmibe…

56. fejezet

56. fejezet

Mikor ideges vagyok…

- Koiki… Koiki~… - suttogtam a párnámba még jó pár percig – Most azonnal gyere vissza! – de nem jött még mindig… Meg kell keresnem! Mindenképp meg kell keresnem! Nem hagyhatom egyedül Akasakuval! Felpattantam az ágyból, majd kivágtam az ajtómat, és gyorsan elkezdtem venni a cipőmet. Már a felével készen voltam, mikor anya rám szólt, hogy hova sietek ennyire esztelenül.

- Meg fogom őket találni! – mondtam egészen határozott és komoly hangszínen – És haza fogom hozni Koikit!

- Mi? – nézett egyet anya a kijelentésen, miközben a kabátomat vettem fel – Akashi, erről az egészről sokkal jobb lenne, ha beszélhetnénk… - próbált nyugodt hangszínen beszélni, de az a mennyiségű feszültség még így is érezhető volt – Gyere, és üljünk le egy perc… - kinyitottam, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Már nem igazán érdekeltek az efféle nyavalyái. Csak vissza akarom szerezni a barátomat! És ebben nem zavarhatott meg senki és semmi! A borús, hideg időjárás miatt totálisan kivörösödött az arcom, és a füleimet lényegében nem is éreztem. Az utcák kezdtek megtelni az iskolából hazafelé igyekvő diákokkal. Alig láttam tőlük be a placcot. Mikor nagyobb csoportnyian jöttek, egy-kettőt mindig kissé meglöktem, mire cseppet morgolódva továbbálltak. Nincs időm mindtől bocsánatot kéregetni! Meg kell Koikit keresnem!

- Hé, hülyegyerek! Nem tudnál odafigyelni?! – kapta el egy nagydarab srác a karom, miután kissé meglöktem – Bazd meg! Hánynom kell az ilyen kis köcsögöktől, akik ennyire nem tisztelik az idősebbeket! – mellette egy aszott, ősz nénike állt kendővel a fején. A térdei még remegtek, ahogy a fiú karjába kapaszkodott. Biztos sikerült mindkettőt majdnem feldöntenem… - Hallasz, kis bunkó?! Kérjél bocsánatot legalább!

- Eressz el most azonnal! – mondtam halkan, miközben éreztem, hogy minden idegszálam megfeszül. A bal kezem a csuklójára kulcsoltam, majd mikor végre elengedett, hátat fordítottam és indultam tovább. Rohadék! Csak azért, mert egy nyanyával mászkál az út közepén, rögtön joga van beszólni nekem?

- Te szemét! – éreztem, ahogy a lábam alól eltűnik a föld, a hátam pedig a betonkerítéshez feszül. Pillanatok múlva felfogtam a helyzetet, miszerint a srác a kabátomba markolva falhoz nyomott – Azt mondtam, kérj bocsánatot! – ordította a képembe. Láttam, ahogy tőle pár lépéssel az öregasszony, mintha csak a tévét nézné, figyeli a cselekményt.

- Én meg azt mondtam, eressz el – egyre idegesebb voltam, a hangom mégis nyugodtnak tűnt. Ha ez a srác még tovább feltartóztat, nem tudom, mit csinálok vele…

- Akkor játsszuk ezt a játékot le! – vicsorgott rám, mint valami korcs – Te bocsánatot kérsz szépen a hölgytől, és utána én nyugodt szívvel elengedlek. Mit szólsz? – kérdezte. Látszott rajta, hogy a legszívesebben bemosna egyet nekem.

- Cöh! – engedtem kicsit el magam, majd a lehető legironikusabb hangszínemen mondtam ki – Bocsánatáért esedezem, Kisasszony!

- A kurva anyád! – ordított a fiú a képembe, miközben kissé megrángatott a kabátomnál fogva – Rendesen kérjél bocsánatot!

- Meg egy faszt! Azt mondtad, elengedsz, ha kimondom! – erre egy kisebb erőbevitellel elemelt, majd a falhoz csapott, aztán elengedett. A fejem hátulját dörzsölve támaszkodtam a falnak. Kissé szédültem az ütéstől. Éreztem, hogy még mindig előttem áll a srác. A legszívesebben behúznék neki egyet! De amint összeszorítottam az ökleimet, megint kiszaladt a talaj a lábaim alól, ahogy kigáncsolt. Egy pillanatig a koszban ültem, és a fájó tagjaim dörzsöltem, majd lassan feltápászkodtam…

55. fejezet

55. fejezet

Szükség

Úgy éreztem, majd felrobbanok. Hogy lehet Koiki ilyen idióta, hogy csak úgy beleegyezik egy ilyen egyértelmű merényletbe ellenem!? Hát eszébe se jut, hogy az a rohadt ribanc pont így akar közénk állni? Miért ilyen vak? Talán valahogy fel kéne nyitnom a szemét, hogy könnyebben átlássa, milyen utolsó mocsok is az a lány? De már azt se tudom megérteni, neki miért nem esett le ez a tény! Vagy talán… talán megtetszett neki? Mármint Koikinak az a szemét… Mert az egyértelmű, hogy Akasaku csak át akarja baszni és csak idegesíteni akar… De ha a srácnak tetszik is, akkor hogy jöhetett össze velem? Az a lány tökéletesen más világ, mint én! Hiszen ő egy idegbeteg egoista! Mégis miben hasonlítunk? Talán még külsőre megértem… mégiscsak rokonok vagyunk, de hogy a személyiségünk között óriási a különbség, az is biztos! És arról a vészjósló aurájáról még csak nem is beszéltem! Ja. És kiskorunkban, mikor az ollóival hado… a kurva életbe! Mostanában mégis ki hadonászott ollókkal?!

- Akashi! Szerintem mehetsz. Így fél kézzel nem sokat tudsz segíteni – rázott ki anya hangja egy pillanatra gondolataimból, mire készségesen be is vonultam a szobámba.

- Hú, a picsába! – dőltem az ágyamba. Ha ez így megy tovább, megint csak valami értelmetlen hülyeségre lyukadok ki és feleslegesen vádaskodok… de mi van, ha ez most nem csak a képzeletem szüleménye? Lehet, hogy Koiki valóban kedveli az unokatestvérem. És ez csak természetes… hisz Akasaku legalább lány. Még mellette is normálisabb és elfogadhatóbb élete lehetne… Azonban én abból a nőstényördögből azt is kinézem, hogy álmában megfojtja! Nem érdekel. Nem hagyom, hogy pont ő vegye el tőlem! Bár meg kell hagyni… másnak se tudnám csak úgy átengedni… - A francba, Koiki! – csaptam a párnámba. Ha Akasaku háborút akar, tőlem megkaphatja… De az biztos, hogy amíg bírok, kitartok az érveim mellett!

De vajon most hol lehetnek? És mit csinálhatnak? A hasamra fordulva idegesen babráltam a lepedőt, majd lassan elnyúlva szippantottam magamba Koiki illatát. Jöjjenek vissza minél előbb! Én meg akarom ölelni! Csókolni akarom! És megtartani csak magamnak örökre!

- Na! Koiki! Gyere már haza gyorsabban! – vettem a párnát a fejemre, majd mint egy óvodás duzzogva dobáltam magam az ágyban. Külső szemlélőnek egészen szánalmasnak tűnhettem… de az az idióta csak azért se jön! – Koiki~! Hagyd a picsába azt a lotyót, és gyere vissza! – szenvedtem tovább. De pár perc forgolódás után kissé korrigáltam magam, és a párnámat ölelve és szagolva hüppögtem tovább halkan, abba az irányba fordulva, amerre Koiki feküdt este – Hiányzol, Te kis hülye… - suttogtam a párnámnak, közben a takarót a lábaim közé gyűrve. Eszméletlen szánalmasan nézhettem ki… Igazából annyira nem akartam, hogy pont ebben az állapotban lásson… de mégis! Ha most belépne a szobám ajtaján, és mellém feküdne, én lennék a legboldogabb ember a világon!

A párnámmal együtt már magamat is körbefontam a karjaimmal, és ahogyan csak tudtam, szorítottam a kezeimmel és a lábaimmal egyaránt. Szükségem van arra a srácra! Nagyobb szükségem, mint eddig valaha is hittem volna… Talán amiatt érzem most kifejezetten távolinak, mert mással van, akivel azt se tudom, mit csinál? Bár mit is csinálna? Leginkább az bánt, hogy nincs itt mellettem. Nincs, aki ellentmondjon az újabb, idióta gondolataimra. Nincs, aki rácáfoljon arra, hogy már nem is engem szeret. Miért nincs még itt?! Vajon mikorra ér vissza? Vajon ma még egyáltalán visszajön? Fenébe, hogy az idő ilyen lassan megy! Nem bírom már sokáig ezt a bizonytalanságot! Ha kell, ezerszer elsuttogom neki, hogy mennyire szeretem! Sőt! Ha kell, mindenki előtt kikiáltom! Csak jöjjön már végre haza, és bújjon ide mellém…

54. fejezet

54. fejezet

Van, aki nem változik…

Anya szemei nem tudtam eldönteni, hogy dühtől vagy undortól izzóan mélyednek belém. Mindenképpen roppant negatív kisugárzással járt, ahogy Akasaku vérfagyasztó mosolya is. A karom, amelyen jelenleg az asztalon támaszkodtam, remegett. Reméltem, hogy inkább dühösnek tűnök, mint ijedtnek… Az igazságot megvallva még magam se tudtam, melyik érzés erősebb bennem, abban a pillanatban.

- Miért ne mehetnék sehova azzal a fiúval? – hallottam meg a lány hangját újból – Talán neki nincs joga ahhoz, hogy eldöntse, velem akar e jönni? Azt hiszed, a beosztottad vagy a szolgád? – végig olyan hangnemben beszélt, amellyel sikeresen azt is elérte, hogy még nekem legyen bűntudatom az egész miatt! – Oh, Furi! – nézett fel egy pillanat múlva, míg én vörösen, remegve szenvedtem, hogy valami frappáns választ adhassak – Mi a véleményed? Meg tudnád mutatni nekem a környéket? – ahogy újból az unokatestvéremre néztem, csak egy álszent mosolyt láttam.

- Öhm… - kezdte bizonytalanul. Szinte éreztem, ahogy segítségkérően rám néz… - Ha Akashi-sama…

- Jaj, ne csináld már! Jó buli lesz! – vágott közbe Akasaku, közben felé kacsintva – És egy pillanatra idejönnél? Valamit szeretnék Tőled kérdezni négyszemközt is.

Koiki habozva, de odacsoszogott, majd lassan lehajolt a lányhoz, aki finoman az ingujjánál fogva még lejjebb húzta, aztán a füléhez hajolva valamit odasúgott neki. A srác arca már az elejére rákvörös volt, de mikor újra felegyenesedett, már egészen kétségbeesettnek is tűnt.

- Akkor, ha már Akashi-samanak úgyis tanulnia kell, én szívesen elkísérem Akasaku-sant.

Ahogy a kezeim ökölbe szorultak az asztalon, rájöttem, hogy az unokatestvérem cseppet sem változott, amióta utoljára láttam. Még mindig ugyanaz a rohadt szemétláda, aki 10 évesen volt! Már egészen biztosra merem venni, hogy hallott minket… sőt! Talán még látott is! És ezzel a „városi sétájával” is csak az idegeimet akarja rombolni! Koiki meg, amilyen kis értetlen kölyök, nem is fogja fel, hogy mi készül itt a háttérben! De mit tehetnék én? Ezek után még hülyébbnek érezném magam, ha velük tartanék… azonban ha ezt nem teszem, csak elveszíthetem a srácot…

- Jól van, a francba is! Megyek veletek! – tápászkodtam fel.

- Ugyan, Akashi-sama! – szólalt meg Koiki - Hiszen pótolnod kell az iskolai lemaradásodat és pihenésre is szükséged van! Majd én elkísérem – mosolyodott el idegesen.

- Egy faszt! – kaptam el a karját – Velem maradsz itthon!

- Seijuurou Akashi! – most anya következett – Mégis kinek gondolod magadat? Először is nagyon gyorsan hagyd abba ezt a beszédstílust! És ha Furihata-kun már van olyan kedves, hogy helyetted elkíséri az unokatestvéredet, mert Te nem vagy rá képes, akkor minimum köszönd meg neki a fáradalmait, ne pedig még terrorizáld is! Azonnal ereszd el a karját! – évek óta nem hallottam már efféle rikácsolást. És hogy őszinte legyek, kifejezetten meglepett és megijesztett a dolog…

- Elnézést, Furihata-kun! – engedtem el a karját, majd egy illedelmes meghajlás után, kissé lenyugodva elfantáziáltam azon, hogy ezek után milyen szépen beleillene egy kézcsók az összképbe… de anyáék előtt azért még mindig nem kéne… főleg mivel a srác megint totál zavarban volt.

- Gyere, Furi! – kapta el a kínos csend közepén Akasaku Koiki vállát – Induljunk is, és akkor több időnk lesz! Akashi pedig biztosan szívesen segít majd elpakolni és elmosogatni az anyjának.

Félénken bólintott, majd vette is a cipőjét. Gyorsan és némán felöltöztek, majd a lány széles mosollyal elköszönt, és húzta is maga után a fiút. Még láttam, ahogy kétségbeesetten int egyet nekünk, majd az ajtó bezáródott. Éreztem, ahogy az idegességtől összeszorul a gyomrom is. Ha Akasaku egy ujjal is hozzá mer nyúlni, vagy mond neki valami maszlagot rólam vagy rólunk, soha többé nem bocsátok meg neki, és nem fog érdekelni a félelmem… ki fogom csinálni!

53. fejezet

53. fejezet

Egy ijesztő mosoly

Miután kellően rendbe szedtük magunkat, és kiléptünk a szobából, egy sokat mondó elfordulással anyám jelezte, hogy nem kíváncsi bármiféle magyarázatra. Bár nem hinném, hogy erre tudnék bármi mentést adni… habár… minek is adnék? Legalább most tisztáztuk az ügyet előtte… ha nem is úgy, ahogy talán a legjobb lett volna…

Az asztal tökéletesen előkészítve állt a szobában, üresen. Akasaku sehol sem volt. Nem igazán akaródzott rákérdeznem anyámtól, így csak némán helyet foglaltam, majd Koikira nézve őt is hellyel kínáltam magam mellett. Amint leült, feltűnt, hogy ideges és remeg. Vajon anya vagy az unokatestvérem miatt? Körbenéztem, de anyám is eltűnt.

- Minden rendben? – tettem rá egyik kezére a kissé hanyagul újrafáslizott kezem. Egy pillanatra megrándult, majd továbbra is egy pontot nézve halkan válaszolt.

- Az anyukád látott minket, Akashi-sama. Sőt, talán az a lány is hallott! – egyre kétségbeesettebbnek tűnt. Bár meg tudtam érteni. Én is egészen rettegtem a gondolattól, hogy Akasaku tesz valamit, amely természetesen kegyetlenül érintene minket… és anyámat is jobb szeretném úgy látni, mint tegnap! Mikor bocsánatot kért tőlem, amiért ilyen… mikor tényleg megdicsért, hogy igenis jó gyereke vagyok… Miért nem lehetne, hogy az a személyisége maradjon? Miért kell, hogy vagy tudomást se vegyünk a másikról, vagy épp minden dolgáért elítéljük? Hogy lehet, hogy Koiki az egyetlen, aki képes egy jó szót szólni hozzám? És mindeközben pont miatta még inkább távolságot tartanak tőlem az emberek? Oh, Koiki! Miért van, hogy az egész romlott, szar világban csak mi ketten vagyunk?

- Nem érdekel más véleménye, Koiki! – öleltem meg. Éreztem, hogy a remegése lassan abbamarad, miközben pár másodperc mozdulatlanság után ő is megölelt. Nem akarom, hogy valaha is elveszítsem! Nélküle üres lenne az életem.

Még előbb elengedtem a srácot, minthogy visszaért volna anyám, de ugyanolyan hűvösen viselkedett. Némán leült velünk szembe. Pillanatok múlva Akasaku is megjelent, majd leült Koiki elé. Evés közben végig a srácot figyelte, aki az egész végére már totálisan vörös lett. Csend uralkodott és a feszültséget szinte érezni lehetett, ahogy pattanásig feszül. Koiki az utolsó falat után, bocsánatot kérve elsietett a mosdóba… Most a lány szemei rajtam állapodtak meg. Valóban roppant kényelmetlen érzés… Nem tudom, hogy miért csinálja. Ez a legaggasztóbb! Lehet, hogy hallott minket? Vagy szimplán idegesíteni akar? Netán ez valami teszt, amiből kiszűri, hogy melyikünket is érdemesebb piszkálnia az elkövetkezendő hetekben? Mi lehet a célja?

- Aka-chan! Délután kijönnétek velem körbenézni? Olyan rég voltam már Tokióban! Biztos annyi minden megváltozott! – mosolygott rám. Kirázott tőle a hideg…

- Tanulnom kell – feleltem rögtön egy vállrándítással, miközben éreztem, hogy az evőpálca remeg a kezemben. Ha lehet, távol akarok maradni az unokatestvéremtől… még ha egy ilyen átlátszó indokkal is…

- De hisz hétvége van! – kezdett el nyaggatni. Majd összefonta a karjait, és folytatta egy fokkal halkabban – Akkor majd csak Furival megyek!

- Nem mész Te Koikival sehov…! – csaptam az asztalra, mire Akasaku egy pillanatra meglepettnek tűnt, majd egy ijesztő mosollyal belém fojtotta a folytatást. Éreztem anya tekintetét is magamon… Ezek ketten ki akarnak készíteni, az már biztos…