50. fejezet

50. fejezet

Kellemetlen helyzet…

Ez így nem lesz jó! Fél kézzel a fenekét markoltam, a másikkal a szekrénynek támaszkodtam. A csókunk egyre elfajultabb lett. Vasas ízt éreztem a számban, de nem tudtam eldönteni, Koiki vagy az én vérem e... A véres nyál éreztem, ahogy lecsordul az államon. A srác körmei mélyen a nyakamba és a hátamba mélyedtek. A testének szinte minden porcikája hozzám simult. Az összes apró megmozdulásra éreztem, hogy a srác egyre jobban felizgul. Képtelen vagyok leállni! A bal kezem újra a ruha alá vándorolt, majd a markolászás helyett, ahogy tudtam, magamhoz szorítottam és két ujjammal izgattam ott is. Mikor egyik-egyik ujjammal picit benyúltam, Koiki is egy-egy pillanatra feszülten leállt, és csak egy-egy még inkább szexi, sikertelenül elfojtott nyögés után folytatta a csókunk. Ahogy a farkaink is egymáshoz dörzsölődtek... el se tudtam képzelni, hogy valaha is abbahagyjam! Koiki az enyém! Hozzám tartozik! Soha el nem engedném! A testem része! Egyre mélyebben benyúltam, azonban az a rohadt gatya úgy szorította a karom! Elváltam egy másodpercre a srác vértől maszatos ajkaitól, ölelő karjaitól, vad ritmusban dobogó szívétől, vágytól égő farkától és a kívánatos, szűk kis fenekétől. Leguggoltam, és sietve rángattam le róla a nadrágját... begombolva, felzipzárazva, nem érdekelt. A fő, hogy minél előbb magamévá tehessem! Miután térd alá gyűrtem a nem kívánatos ruhadarabot, az ingje gallérjánál fogva magamra rántottam Koikit. Ő tökéletesen partnerkedett a dologban, és egy forró, de rövid csók közben gyorsan megszabadított engem is az úgy szorító nadrágtól. Ahogy az alsógatyám is lejjebb húzta, rögtön a farkamra borult, és finoman kezdett rajta játszadozni a nyelvével. Jó volt, persze, jó volt... de nekem ennél több kell! Nem igazán törődtem azzal, hogy miközben megint a gallérjába markoltam, és magam felé rántottam, az anyag megadóan felhasadt... én Őt akarom! Ahogy magamra vontam végre, éreztem, ahogy az izzadtságtól síkos bőre szinte lángolva ér az enyémhez. Akartam! Akartam mindenét! A mellkasánál lökve átfordítottam a helyzetet. Miközben a csípőm finoman mozgatva dörzsöltem össze még jobban testünk egészét, vadul téptem az ajkait. Persze Koiki is hasonlóképp viszonozta! Hamarosan abbahagytam, hogy belekezdhessek igazán a dolgokba. A karjaimra támaszkodva emelkedtem... volna fel, ha a kissé szétbomlott, átvérzett kötés alatt rejlő sebes bőrfelület nem hasít irtózatos fájdalommal belém! Megadóan visszaestem a srác testére, és dühösen, fájdalmasan sziszegve néztem a kezemre. Koiki alattam még mindig hevesen kapkodva a levegőt, elködösült tekintettel meredt rám a folytatásra várva... Még most is eszméletlenül kívántam, de... végre egy pillanatra újból felfogtam a helyzetet, vettem a körülöttünk lévő világ jeleit, és... szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy... anyám áll az ajtóban... Nos, egészen lefagyott. Vajon mióta van ott? És most akkor mindezt látva, vajon mennyire van tényleg kétségbeesve? A srác is hamarosan kicsit felocsúdva elnézett arrafelé, amerre én már jópár másodperce meredten pislogtam. És amint felfogta a helyzetet, éreztem, hogymegfeszül a teste alattam, aztán kivörösödve összerándult. Biztosra veszem, hogy legszívesebben most elbújna valahova, és reménykedne benne, hogy soha többé nem látja anyám... bár én is most szívesebben lennék valahol egész máshol... Vagy legalább tenném meg nem történtté az esetet... Legalábbis anya szempontjából... és szerintem Ő se kíván mást!

- Akashi... - kissé elhaló volt a hangja. Francba! Anya, menj innen gyorsan és felejtsd el, amit láttál! - Majd... gyertek ebédelni...! - azzal végre elfordult, és maga után becsukta az ajtót is.

- Picsába! - csaptam az ép öklömmel a padlóra.

- Sa... sajnálom - hallottam magam alól a halk hangot. Még mindig volt valami erotikus csengése, de egyértelmű volt számomra, hogy most ennek egyelőre vége...

- Nem a Te hibád - nyomtam egy lágy csókot az ajkára, majd lefordultam róla - Hülye voltam, hogy elkezdtem ezt az egészet.

- Akashi-sama! - feküdt a vállamra - Szeretlek - egy egyszerű kis szó, amit már nem először hallok Tőle, de még most is melegséggel tölt el és boldoggá tesz.

- Én is szeretlek, Koiki - néztem rá, mire csak mosolygott, majd lassan mindketten feltápászkodtunk - És sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak - finoman megöleltem, mire újra elsuttogta, hogy Ő sajnálja...